Nádfedél és padlófűtés Kádár János emlékházában

Kádár János állítólagos gyerekszobája a nem is annyira finom múlthamisítás iskolapéldája

2017. november 4., szombat 11:23, frissítve: szombat 20:40

Hosszú évek után gazdára talált Kádár János emlékháza, pedig Kapolynak, ennek a parányi Somogy megyei falunak sokáig ingyen sem kellett. Ami nem csoda. Egyrészt csak vitte volna a település pénzét a romos épület helyreállítása, és tulajdonképpen most is így áll a helyzet. Másrészt a szóban forgó ingatlant hiába rendezte be a pártfőtitkár emlékházának a nyolcvanas évek végén nagy gonddal az MSZMP vezetése, attól még az eredetileg Csermanek János nevű első ember nem ebben az épületben nevelkedett. Kapolyon járva megtudtuk azt is, hogy mindaz az idilli parasztromantikával vegyített marxista mítosz, amelyet Kádár János visszaemlékezéseiben költött gyermekkoráról, ugyanúgy hazugság, mint az ő állítólagos puritánsága.

Nincsen abban semmi rendkívüli, hogy egy falusi kocsmában nem lesz beszédtéma a település romos házaiból. Még akkor sem furcsa ez a fajta közöny, ha egy faluban történetesen csak egy – amúgy névtelen – kocsma van és csak egyetlen romos ház áll. Kapolyon pontosan ez a helyzet, pedig ezen a házon aztán tényleg lenne kitárgyalnivaló. Elvégre mégiscsak Kádár Jánosnak, Magyarország 20. századi történelmének egyik legmeghatározóbb alakjának az emlékházáról van szó. De nem, a kapolyi kocsmában nem erről folyik a szó.

– Az a másik utcában van.

Hatalmas sóhaj után mondja ezt a pult mögül az újságokkal megrakott asztalához leülő hölgy, aki amúgy a háznál már nagyon régen járt. Kérdőn nézhetünk rá, hiszen a másik utca azért nincs innen olyan messze, de megint nagy levegőt vesz, s jön is a magyarázat mindjárt.

– Nem vagyok idevalósi.

– Van-e Kádár falujában Kádár-nosztalgia? – kérdezzük a csapostól, aki szintén jókora szünet után válaszol.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– Nem igazán.

Együtt hallgatunk. Kapoly nemcsak parányi, de csendes is.

Viszont nincs még egy ilyen falu a környéken. Erika néni sorolja Szabadság utcai háza kapujában állva, miért is. Egy közeli települést említ, ahol a temető sincs rendben, kocsma sincs már.

– Tizenhárom évig én vezettem az itteni kocsmát. Más volt akkor! Nagyon sokan jártak ide, volt, hogy bált is rendeztünk – meséli nosztalgiázva, egyik kezét a botjára, másikat a kerítésére helyezve. Nem változik meg a hangja, amikor a bálokat emlegetve megérkezik a jelenbe, pedig indokolt lenne a drámai hangsúly ahhoz, amit mond: az idei lesz az első év, „amióta az eszét tudja”, hogy Kapolyon nem lesz búcsúbál.

 
Kádár János emlékháza Kapolyon
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

A kerítés másik oldalán áll Aranka. Ő ezt nem is tudta.

Viszont a már emlegetett másik településen Erika néni szerint csupa rom már minden ház. Itt azért nem, mert sok a belga, a francia, a holland, a német betelepülő, akik tavasztól őszig lakják Kapolyt. Erika néni egy házra mutat a sajátja mögött. Elcsépelt jelző következik, de nincs mit tenni, az ingatlan szótári illusztrációja lehetne a takaros szónak. Ahogy egyébként az egész falu is.

– Látják? Az volt a házam, egy belga öreglány vette meg. Szépen megcsinálta!

Tényleg mutatós, de mi mégis arról faggatjuk, milyen emlékeket őriz az egyetlen kapolyi romos ház állítólagos lakójáról. Kiderül, hogy Erika néni ott volt azon az 1960-as gyűlésen a kultúrházban, amikor Kádár János már párttitkárként tért vissza „az ő falujába”.

– Udvariasan elmondta a mondókáját, ahogy szokta – mondja Erika néni, aki ismerte Bálintékat is, akiknél az MSZMP első titkára nevelkedett.

– És figyelt Kádár az ő falujára? Gyakran járt ide? – kérdezzük, de erre már nem tud felelni sem Erika néni, sem Aranka. Végül ő teszi fel a legfontosabb kérdést az egész sztorival kapcsolatban.

– Tényleg, egyáltalán volt itt a Kádár – akár vége is lehetne itt a mondatnak, de Aranka azért befejezi – a hatvanas évek után?

 
Az egykori első titkár romossá vált emlékháza
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

Kádár János kapolyi fabulái és az első titkár düledező, a Google térképén is jelzett emlékháza kapcsán tényleg számos, a legelemibb dolgokat is megkérdőjelező kételyt kell megfogalmaznunk. Az MSZMP vezetője ugyanis gondosan építgette saját puritanizmusának mítoszát. Ma is gyakran emlegetik, hogy Kádár rezidenciájának udvarán bizony tyúkok kapirgáltak, a főtitkár elvtárs pedig nem volt rest hokedlin ülve fogyasztani a káposztás cvekedlit. Ez mind igaz, csak azt már kevesebben teszik hozzá a nosztalgiázó hozsannázók, hogy a tyúkok egy (1956 után) betemetett, korábban fűthető(!) medence helyén kapirgáltak. Ennek a legendának talán ott van a genezise, hogy amikor Kádár 1918-ban Kapolyról a fővárosba költözött, saját, ma már persze ellenőrizhetetlen állítása szerint annyira hiányzott neki a vidéki élet, és olyan kitaszítottnak érezte magát, hogy pesti lakásukban is baromfikat tartott.

És lehet, hogy pártvezérként is ott volt a konyhájukban az ütött-kopott hokedli, de a többi szobában már Rippl-Rónai József és Czóbel Béla festményei lógtak a falon. Köztudott volt az is, hogy Kádár ugyanúgy a Balatonra járt nyaralni, ahogy az átlagemberek. Ám a szocializmus éveiben azt már kevesen engedhették meg maguknak, hogy légkondicionált, moziteremmel felszerelt nyaralójukból járjanak pecázni – a saját kis árnyas szigetükre. A puritán Kádár ugyanis nem szerette, ha pihenés és horgászás közben zavarják, ezért Bauhaus-stílusban épült, balatonaligai ingatlanja mellé odahordatott egy kis földnyelvet, hogy magában pecázhasson. Ma már az aligai strandolók vették birtokba ezt a területet, ahol ugyanúgy szomorúfűz álldogál, mint a kapolyi Kádár-ház udvarán.

Itt nézelődve is levonjuk azt a következtetést, hogy Kapoly csendes falu. Még az utcán átvonuló vörös macska sem ad ki egyetlen hangot sem.

Szétnézünk kicsit, de hiába: nincs itt semmi látnivaló. Leszámítva a szőlővel benőtt pincelejáró előtt hagyott lila felmosóvödröt meg a megtépázott, nádfedeles tetőt.

A romos ingatlan sokáig ingyen sem kellett sem a falunak, sem másnak, most viszont csodák csodájára megvette valaki – tudjuk meg Vidus Lajos polgármestertől.

– Írtam is neki, hogy ha van lehetősége, hozza rendbe, mert így nagyon sok gondunk van vele, ráadásul balesetveszélyes – mondja irodájában a település vezetője, aki mintegy mellesleg megjegyzi, hogy hiába mondják az épületet Kádár emlékházának, a kis Csermanek János nem is ott nevelkedett. Vidus Lajos elkezdi mesélni, mi is a baj a roskatag házzal. Ecseteli, hogyan csavarta ki a vihar a már említett fűzfát, aztán azt is, hogy a fűzfa dőltében hogyan tépte ki a villanyvezetéket a közeli házakból, és még azt is hozzáteszi, hogy új oszlopokat kellett telepíteni, mert természetesen azok is borultak a szélben.

Ennél izgalmasabbnak hangzik, hogy történelmünk egyik meghatározó alakjáról megint csak kiderült, hogy valami nem stimmel az életrajzában. Megkérjük hát a polgármestert, avasson be a részletekbe, de ő szabadkozik.

– Mindjárt jön majd valaki, aki pontosan elmondja ezt maguknak – hárít Vidus Lajos, és itt is van már Bertalan Béla, Kapoly korábbi polgármestere, könyvtárigazgatója és ami a lényeg, helytörténésze. Piros pólójára húzott barna zakójától egy pillanatra megijedünk, pláne hogy egyből kemény kérdést szegez nekünk.

– Ugye csak az igazat írják meg?

Hamar kiderül azonban hogy Bertalan Béla olyan ember, aki borzasztó komoly arccal indítja ugyan a vicceit, de csak azért, hogy aztán még nagyobbat nevessen rajta ő is.

– Kádár János sokszor elmondta, micsoda szeretettel emlékszik nevelőapjára, Bálint Sándorra, és mi mindent tanult tőle. Nos, Kádár János nem „Sándor bácsiéknál”, azaz a jelenleg Kádár-házként emlegetett épületben nőtt fel, hanem a szomszédban, Bálint Sándor testvérénél, Bálint Imrééknél – mondja a helytörténész, aki még 1987-ben készített interjút ifjabb Bálint Imrével.

Azért lett mégis Bálint Sándorék épületéből az emlékház, Bálint Sándorból pedig a mitikus, igazságos „Sándor bácsi”, mert a párt nem tudott megegyezni ifjabb Bálint Imréékkel az ingatlan ügyében. Ezért aztán Sándor bácsi házát nézték ki a célra, úgyhogy szabályosan vissza kellett csempészni a Kádár által emlegetett idilli parasztromantikát, ennek érdekében például lecserélték a tetőt. Így került fel a ház tetejére a ma már pocsék állapotban lévő nádfedél.

Érdekes az is, hogyan került Kapolyra a Fiumében született, három hónapos Csermanek János. Anyja, Csermanek Borbála a tengerparti városban dolgozott mint cseléd, és ott találkozott a pusztaszemesi Krezinger Jánossal, aki katonaként szolgált a városban. Ő lett Kádár apja, de mivel a szülők nem házasodtak össze, János az anyja nevét kapta meg. A Budapestre tartó Csermanek Borbála gyermekkel sehol sem kapott volna állást, ezért Pusztaszemesre vitte a kis Jánost, hogy az apa családjánál hagyja. Ám ők nem vették magukhoz, ezért aztán az anya a „toronyiránt lévő” következő faluba, Kapolyra indult vele. Mindjárt az első utcában meg is találta Bálint Imrééket, akik havi tíz korona ellenében befogadták Jánost.

 
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

Ifjabb Bálint Imre árulta el azt is, hogy később ugyan a kis Csermanek Jancsit Sándor bácsi elküldözgette ugyan ide-oda – legtöbbször Gerencsérékhez, a későbbi kapolyi téeszelnök családjához tejért –, de az már nem igaz, hogy munkába kellett állnia, „amint beszélni és járni tudott”. Ezt alighanem az utólagos mítoszteremtés igénye mondatta az idős, önmagát mindenáron puritánnak beállító Kádárral.

Ahogy azon is csak somolyog a helytörténész, hogy Kádár szerint Sándor bácsitól tanulta meg gyerekkorában azt a „marxista” bölcsességet, amely szerint a „szegény ember gyerekének mindig dolgoznia kell”.

Bertalan Béla legyint azokra az anekdotákra is, amelyeket Gyurkó László művében, az Arcképvázlat történelmi háttérrel című, kínosan hozsannázó biográfiában emleget a párt első titkára.

A legjellemzőbb talán az intéző kiégett házának meséje lehet, amely szerint a Csermanek gyerek együtt játszott a ház palatetős szérűjében az intéző fiával, aki aztán felgyújtotta a szénakazlat. Gyurkó szerint ekkor az intéző végigvágott a kis Csermaneken a lovaglóostorával, aki aztán hazaszaladt Sándor bácsihoz. Ő meghallgatta Jancsika panaszát, majd azt mondta: „Téged csak az üthet meg, aki kenyeret is ad neked.”

Évek múlva, amikor Csermanek Jancsika már Jánosként elkerékpározott Kapolyra, a falu határában asszonyokkal találkozott. Megkérdezte tőlük, emlékeznek-e még Csermanek Janira. Ők igennel feleltek, és megjegyezték, hogy „az a gyerek gyújtotta föl az intéző házát”. Gyurkó szerint ez az igazságtalanság annyira bántotta Kádárt, hogy megfordult, és visszakarikázott a 150 kilométerre lévő fővárosba. Az elfogult krónikás magyarázata: „Ez a csendes beszédű, nyugodt, kiegyensúlyozott ember konok, dacos alkat. És az igazságtalanságot nagyon nehezen tűri, pedig eleget kellett elviselnie életében.”

– Nos, ebből annyi igaz, hogy Kapolynak volt egy intézője abban az időben, akinek tényleg leégett a háza, de semmi más – mondja a helytörténész. Az interjúkat egyébként Huszár Tibor is felhasználta Kádár-monográfiájához, amelyben a szerző megjegyzi, hogy Csermanek Jani valószínűleg nem sokat biciklizhetett ekkortájt – 1933-ban –, ugyanis 1931-es letartóztatása óta Kádár „refes” volt, azaz rendőri felügyelet alatt állt.

Ifjabb Bálint Imre szavai azonban nemcsak a Kádár-legenda kapolyi kulisszái mögé engednek betekintést, megmutatják azt is, miként működött a róla elnevezett rendszer. Bertalan Bélának felidézte, mi is történt Kádárnak a kultúrházban tett emlékezetes, 1960-as hazalátogatása után: „Mondtam neki, hogy látom, nagyon sáros a csizmája, mert nekünk igen sáros az utcánk. Ha lenne olyan kedves elintézni, hogy lenne a mi utcánk is köves. Elkezdett mosolyogni, azt mondta, szorongassuk a tanácselnököt. Mondom, oda hiába megyünk, a fejhez kell menni! Nevetett. Na, jól van – mondta, és lett hamarosan köves utca.”

És lett a nyolcvanas évek végén emlékház is annak ellenére, hogy Kádár állítólag nem akarta azt, mert hát ő ugye idegenkedett a személyi kultusztól meg a luxustól.

– Ez volt Kapoly első padlófűtéses háza – mondja Bertalan Béla rezzenéstelen arccal, és várunk pár másodpercet. Arra számítunk, hogy megint rázkódni kezd a válla a nevetéstől, mint néhány korábbi benyögése kapcsán. De ez elmarad, úgyhogy rákérdezünk.

– Ugye most is viccel?

– Nem, most nem. Tényleg nem – közli komoly arccal, és Vidus Lajos is megerősíti. Kapolyon padlófűtés tényleg a puritán pártvezér ma már düledező emlékházában volt először. Vagyis ez a nemrég még a Nemzeti Vagyonkezelő honlapján hirdetett ingatlan tulajdonképpen olyan, mint a magyar fridzsiderszocializmus maga: esztendők múltával, összedőltében is rengeteg kárt okoz, és bár már az eredete is hazugságra épül, nagyon nehéz ezektől a félremagyarázott toposzoktól megszabadulni.

A kultúrház viszont, ahol Kádár elvtárs beszélt, a mai napig megvan. Kétszáz fős. A nagy vendég hazatérésekor természetesen tele volt. Ma már jóval nehezebben töltik meg a kapolyiak, de nem azért, mert egy Kádárhoz hasonló kvalitású szónokra várnak, hanem mert az 1960-ban még 1200 fős faluban ma már csak 670-en élnek. Akkor Kapoly hatoda kitette a fél házat, ma már a község harmadára lenne ehhez szükség. Főleg idősek laknak itt, az iskolát rég bezárták.

– Amikor még én voltam a polgármester, akkor kellett, hiszen az összevont négy alsó osztályban összesen hét gyerek volt – Bertalan Béla szinte suttog. Csendesen folytatja Vidus Lajos is, amikor azt kérjük, hasonlítsa össze a Kádár-rendszerben uralkodó mezőgazdasági viszonyokat a maival – ha már a mesterséges parasztbukolika miatt jöttünk Kapolyra.

– Ugyanaz van, mint máshol az országban. A rendszerváltás előtt volt a téeszvilág, az munkát adott a kapolyiak nyolcvan százalékának. Aztán jött a privatizáció meg a gépesítés… Értjük.

Nincsenek már a házaknál jószágok és lovak, lovas kocsik sem. A polgármester és a helytörténész gyorsan össze is számolja, mennyiről tudnak. Nem tart sokáig, négyig jutnak.

– Ahogy az én gyerekkoromban szenzáció volt és kirohantunk, ha jött egy autó, ma ugyanúgy járnak csodájára a gyerekek a lovas kocsinak – Bertalan Béla párhuzama után hallgatunk kicsit. Kapoly csendes falu.

Annyira kicsi, hogy egyetlen „dohányboltja” tulajdonképpen egy nejlonfüggönnyel ellátott kis szekrény. A helyi közértben működik, a húsos pult mögött lapul meg. A boltos hölgy mosolyogva beszél a nevezetes házról, egyszer mintha fel is nevetne, amikor szóba kerül a visszabontás, az utólag feltett nádtető meg úgy egyáltalán ez az egész művi emlékezet.

– Le kéne rombolni – mondja, és ennél tökéletesebb zárszót ki sem lehetne találni, miközben nagy hangerővel felberreg a húsos pult hűtője. Búcsúzunk, és mire kilépünk, a berregés abbamarad. Távozóban ismételten meg is állapítjuk, hogy Kapoly csendes falu.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.04.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.