„Nokia-dobozban adtam át a pénzt Hagyónak…” – a teljes interjú

Beszélgetés Balogh Zsolttal, a BKV Zrt. volt megbízott vezérigazgatójával

2010. március 6., szombat 18:00

– Nem mindennapi interjú lesz ez. Miért vállalkozott rá?
– Gondolhatja, hogy nem kellemes érzés ország-világ elé állni ezekkel az ügyekkel, hiszen a magam BKV-n belüli szerepéről fogok részletesen beszélni. De mivel halálos fenyegetéseket kaptam, úgy érzem, meg kell tennem. Azzal, hogy a nyilvánosság elé tárom mindazt, ami a cégnél folyt, részben könnyítek a lelkiismeretemen, részben pedig hatástalanítani próbálom az engem ért fenyegetéseket.
– Ennyire komolyan veszi azokat a presszionáló üzeneteket?
– Mivel tudom, hogy végső soron kitől származnak, nagyon komolyan veszem.
– A lelkiismerete csak most szólalt meg?
– Nem. Végig szólt, és egyre erősebben. Amikor jöttek értem a rendőrök, szabályosan megkönnyebbültem.
– És ha nem jöttek volna?
– Előbb-utóbb jönniük kellett. Csak az időpont volt kérdéses.
– Kezdjük az elején. Mikor került a BKV-hoz?
– A vállalat 2006 decemberében írt ki pályázatot egy beruházási csoportvezetői állásra, erre jelentkeztem, az igazat megvallva, nem túl sok reménnyel. Ekkoriban elbocsátások voltak a cégnél, sokan mentek kifelé, és nagyon kevesen befelé, ráadásul a vezetői posztok csaknem mindegyikét régi BKV-sok töltötték be.
– Ekkor Antal Attila volt a vezérigazgató. Találkozott vele, mielőtt pályázott?
– Igen, egy semleges rendezvényen találkoztunk, ekkor a kezébe adtam a szakmai önéletrajzomat, de mondom, nem ítéltem esélyesnek a dolgot. Aztán az életem úgy alakult, hogy vidéken voltam egy hónapig, utána kaptam a hírt, hogy mégis meghallgatnának. Háromszor meghallgattak, és 2007 áprilisában végül megkaptam az állást.
– Mit csinál egy beruházási csoportvezető a BKV-nál?
– Beruházási terveket menedzsel, ezek előkészítését és lebonyolítását felügyeli.
– Erre ön alkalmas volt?
– Ilyen vagy ehhez nagyon hasonló munkakörben több mint tíz évig dolgoztam a Matávnál, utána pedig, 1998–2000 között, a Magyar Postánál én alakítottam ki a beruházásokat felügyelő rendszert, úgyhogy azt gondolom, igen. Persze, a BKV-nál minden, így a beruházások is másként zajlanak, ennél a társaságnál ésszerű munkavégzésre, átgondolt tervezésre nincs lehetőség.
– Miért?
– A tárgyév mindig összecsúszik az előző évvel, a költségvetésről nagyon későn dönt a fővárosi önkormányzat, a projektek sokáig állnak, később pedig lóhalálában kell lezárni őket.
– Mikor találkozott a politikával?
– Miután műszaki vezérigazgató-helyettes lettem, 2007. szeptember végén, október elején.
– Hogyan?
– Berendelt az irodájába.
– Hagyó Miklós?
– Igen. Egy tányér volt előtte, valami negyven deka párizsival, éppen evett. Miközben bemutattak neki, két kézzel tömte magába, aztán rám nézett, és azt kérdezte: te leszel? Mondtam, hogy úgy tűnik, én. Aztán azt mondta, hogy kemény legyek, mert itt végre kell hajtani dolgokat, és aki nem teszi, annak nincs kegyelem, annak el kell vágni a torkát.
– Milyen finom úriember. De legalább egyértelmű volt. Miért nem állt fel?
– Nem volt semmilyen ismeretem erről a világról, ilyen emberekkel azelőtt nem találkoztam. Közlekedésépítő mérnök vagyok, aki éppen nagyon örült az előléptetésének. Ezt a közjátékot igyekeztem elfelejteni.
– Azt hitte, hogy ennyi volt az egész, és innentől belevetheti magát a szakmai munkába? Ezt nem gondolhatta komolyan.
– Azt valamennyire természetesnek tartottam, hogy a BKV-t felügyelő főpolgármester-helyettesnek bemutatnak. A helyzetet viszont, amibe kerültem, nem ismertem fel.
– Mikor jött az első telefon?
– 2007 novemberében. Egy informatikai beruházást érintett, amit egy bizonyos cég nyert el.
– Tiszta körülmények között?
– Aligha.
– Megmondták, hogy ez és ez a pályázó nyerjen?
– Az volt a szokás, hogy a politika csak általánosságokban utalt az ilyesmire, sokszor szabályosan ki kellett találni, mit akarnak.
– Mi hangzott el a telefonban?
– Hogy a győztes cég majd jelentősen árat fog emelni, és a vállalt határidőt is kitolja. Ez a bevett eljárás. Lehet, hogy az effajta pályázatok formailag a legkedvezőbb ajánlattal nyernek, de utólag mindig jönnek ezek a módosítások, a megemelt árral és a határidővel való bűvészkedéssel.
– Ki volt a vonal túlsó végén?
– Az az ember, aki bemutatott Hagyó Miklósnak, Hatvani Szabó János.
– Miért nem küldte el a fenébe?
– Mert Hagyó megmondta, ott, az irodájában, hogy ez az illető fog engem hívni, és az olyan, mintha ő hívna személyesen. Ezt elég részletesen kifejtette. Valahogy úgy fogalmaztak, hogy Hatvani Szabó lesz a tartótisztem.
– Ezt a bizonyos telefonhívást elmesélte Antal Attila vezérigazgatónak?
– Nem, Hatvani Szabó tájékoztatott, hogy Antal mindenről tud.
– Szó nélkül teljesítette a kérést?
– Nem. Nem értettem, hogy miért kellene kockára tennem az állásomat egy ilyen védhetetlen ügyben. Azt mondtam, hogy ez nem fog menni.
– Mi volt a reakció?
– Mennem kellett Hagyóhoz. Hagyónak van egy bosszantó eljárása. Szokása, hogy nyakon ragadja az embereket, mintha barátkozna, de ezt elviselni igazi fizikai tehertétel. Nekem is elkapta a nyakamat, és így sétáltunk fel-alá az irodája előtt a folyosón. Közben elmondta, hogy a szerződésmódosítást márpedig meg kell csinálni, és a többletpénz teljes összegét ki is kell fizetni még karácsony előtt, azaz napokon belül.
– Mit érzett?
– Szégyelltem magam. Ma is szégyellem.
– Miért?
– Mert balek voltam.
– És mit tett?
– Továbbengedtem a módosított szerződést, és elismertem a teljesítést.
– Miért?
– Mert úgy gondoltam, hogy nem tehetek mást. Féltettem az állásomat.
– És ezzel elindult a lejtőn.
– Így történt. Egyébként ez az első eset végig nem hagyott nyugodni, 2009 tavaszán újra elővettem ennek az informatikai beruházásnak az ügyét, belső vizsgálatot indítottam, és hivatalosan felszólítottam azt a bizonyos céget, hogy fizessen kártérítést a BKV-nak a késedelmes teljesítésért. Válaszul a cég vezetőjétől folyamatosan fenyegető SMS-eket kaptam.
– Megmutatta valakinek?
– Igen, Horváth Évának. Mondtam, hogy elképesztő, amit műveltek, elloptok egy csomó pénzt, és ráadásul fenyegetőztök is. Azt válaszolta, hogy ne törődjek az üggyel, nem kell az illetővel foglalkozni, semmi közöm hozzá.
– Mennyi pénzről lehetett itt szó?
– Egyszer éppen Hagyóhoz mentem, és ott ült az előszobájában a már említett tartótiszt. Beszélgettünk, volt időnk, mert Hagyó mindig sokáig váratta az embereket. Kinyitotta a táskáját, benne volt egy nagyméretű boríték, tele pénzzel, azt mondta, ez jött vissza az általam átengedett beruházásból. Az általa említett visszatérítési ráta negyven százalék volt. És ez egyetlen eset volt a sokból.


Fotó: Éberling András


– Mi volt Horváth Éva szerepe a BKV-nál?
– Ő volt a csendőr kalapja.
– Ezt nem értem.
– Mifelénk az Alföldön járta egy történet, hogy ha annak idején egy csendőr nem tudott egy rendezvényen megjelenni, azért a kalapját kirakták, figyelmeztetés gyanánt, hogy bármikor befuthat. Magyarán a BKV-nál Horváth Éva képviselte és menedzselte Hagyó érdekeit.
– 2008 elején ön lett a vállalat megbízott vezérigazgatója, először kétszer egy hónapra. Milyen állapotban volt akkor a BKV?
– A BKV akkor gyakorlatilag lángokban állt. Használtbusz-beszerzési botrány, AAM-szerződések, sztrájk, Tóth Norbert gazdasági igazgató bejelentette, hogy májustól a cég finanszírozhatatlan lesz, és állt a bál a paraméterkönyv körül is. Egyébként, amit ellenem fel szoktak hozni vádként, ez idő tájt írtam alá Szalainé Szilágyi Eleonóra visszafoglalkoztató szerződését. Valóban, aláírtam. Azt sem tudtam, hol áll a fejem, hogy mikor, melyik tűzfészket oltsam, naponta tizenhét aláírótömbnél soha nem volt kevesebb, és Szalainé odajött, és megkérdezte, hogy akkor ő elmenjen-e, mert a szerződése lejárt. Mondtam, hogy dehogy menjen, éppen most, amikor a tudására nagy szükség van a sztrájk miatt, maradjon és segítsen. Azt viszont nem tudtam, hogy akkorra már kapott végkielégítést, ráadásul csillagászati összegűt.
– Megbízott vezérigazgatóként sűrűbben találkozott a politikával?
– Igen. Először is, létrehoztam a jogi osztályt és a belső ellenőrzést végző controlling igazgatóságot, mert bármilyen furcsa, azelőtt ilyen nem volt a BKV-nál. Hagyó Miklóssal minden apró szervezeti és személyi döntésről egyeztetnem kellett. Írásos előterjesztést kellett küldenem Horváth Évának, amire általában Hagyó aláírásával jött válasz, ugyancsak Horváth Éván keresztül. Egyébként nagyon feszült volt a légkör, mert a már említett botrányügyek politikai üggyé is váltak. A paraméterkönyv körüli botrány idején Hagyó személyesen is megjelent a nagy tárgyalóban, négy-öt ember kísérte, vörös fejjel üvöltözött velünk hajnalig. Aztán kaptam tőle egy meghívást Gödöllőre, kérte, hogy látogassam meg. Másfél órát várakoztatott, majd egy lakásban közölte velem, hogy ezentúl konkrét utasításokat fog adni, és azt mondta, éves tagdíjat kell fizetnem neki.
– Tessék?
– Jól hallotta. Tizenötmillió forintot, készpénzben, karácsony előtt.
– És erre ön?
– Kiszédültem.
– Vitt neki pénzt?
– Nagyságrendileg mintegy hetvenmillió forint jutott hozzá rajtam keresztül. Azóta tudom, hogy tizenötmillió fér el egy Nokia-dobozban, mert egyszer például abban adtam át az összeget.
– Honnan szerzett ennyi pénzt?
– A BKV-nál adták össze, a Hagyóhoz közel álló vezetők, már tudták, hogy én fogom kézbesíteni.
– És ők honnan szerezték?
– A BKV körüli cégektől.
– Hol adta át a dobozokat Hagyónak?
– Lelovics Ottó szobájában.
– Mit szólt Hagyó a pénzhez?
– Örült neki, megköszönte.
– Miért nem ment a rendőrségre, miért nem tagadta meg az együttműködést?
– Ekkor már féltem. Tudtam, hogy amiatt a bizonyos első eset miatt zsarolható vagyok, és kezdtem látni, milyen összetett pénzbehajtó szervezettel van dolgom.
– Miből látta?
– Mindenhol Hagyó embereibe ütköztem. 2008 áprilisában volt a sztrájk a BKV-nál. Végül megegyeztünk a sztrájkolókkal, aláírtuk a megállapodást, és ekkor valaki szólt, hogy menjek fel az irodámba. Ott ült pár szakszervezeti vezető, egy-két igazgató, és mondták, rendben, vége a sztrájknak, és most szokás szerint vissza kell juttatni valamennyi pénzt a szakszervezeteknek, és küldeni kell egy csomaggal Hagyónak is. Nagyon bután nézhettem, mert valamennyien bólogattak, hogy igen, meg kell találni erre a forrást. Felhívtam Hagyót, hogy mi ez a helyzet, ő meg úgy ordított velem, hogy el kellett tartanom a telefont a fülemtől. Tudott mindenről, és kiabált, hogy ezt el kell intézni.
– És szakszervezeti emberek is ott ültek…
– Igen.
– Ön kapott a pénzből?
– Soha, egy forintot sem. Távozni is végkielégítés nélkül távoztam.
– Nem ötlött fel soha önben, hogy micsoda megalázó és főleg bűnös szituációkba kerül?
– Megalázó… Dehogynem. Egyszer például Hagyó elhívott egy beszélgetésre. Horváth Éva mondta, hogy ide és ide kell mennem. Másfél órát vártam egy utcasarkon, és sehol senki. Felhívtam Horváth Évát, hogy ebből elég, én elmegyek. Erre közölte, hogy ők közben meggondolták, máshová mentek, menjek én is oda. Ott is vártam egy órát, végül kiderült, hogy bent ülnek. Bementem, leültem én is. Hagyó volt ott, Mesterházy Ernő és Tóthfalusi György, a BKV igazgatóságának elnöke. Hagyó azt mondta, hogy ezentúl nemcsak azt kell teljesítenem, amit ő mond, hanem azt is, amit Tóthfalusi kér.
– És Mesterházy?
– Ő egy szót sem szólt, elnézett fölöttünk, nézte a tévét.
– Mit kért Tóthfalusi?
– Neki ingatlanokkal, ingatlanhasznosítással kapcsolatos kérései voltak. Őt ez érdekelte.
– Mikor kezdte azt érezni, hogy vége lesz a dalnak?
– Amikor híre jött, hogy Kocsis István érkezik. Akkor felgyorsultak az események. Én, amíg lehetett, a kommunikációs igazgatóság szerződéseit visszatartottam, nem ellenjegyeztem, mert ezen a területen történt a legtöbb, addigra már kipattant botrányos eset. Eddig lehetett. Megint csak Horváth Éva szobájában közölte velem az a bizonyos tartótiszt, hogy mindent alá kell írnom, mielőtt Kocsis megérkezik. Végül aláírtam őket, de azzal a kikötéssel, hogy a tartalomért nem vagyok hajlandó felelni, azért a szakterületi vezetők a felelősek, és az aláírásom csak az aláírási szabályzat miatt kerül ezekre a papírokra.
– Most már nem először hozom szóba, de ezek annyira képtelen helyzetek, hogy megint meg kell kérdeznem: miért tűrte, miért nem csapott az asztalra, miért nem fordult a hatóságokhoz?
– Sokadjára sem tudok jó választ adni erre. Mert gyenge akaratú voltam, és gyáva. És bár igaz, hogy ezek az események megtörténtek, azért a munkaidőm nagy részét mégiscsak érdemi, szakmai tevékenység töltötte ki, amihez értettem, és amit szerettem csinálni. Egyébként azzal, hogy mindezt elmondom a nyilvánosság előtt, van még egy célom. Nagyon sok hozzám hasonló gyenge, megfélemlített ember dolgozhat még az állami cégeknél. Nekik szeretnék segíteni, hogy az én példámból okuljanak, és ha ilyen ügyekbe keveredtek, akkor szálljanak ki, mert egészen bizonyos, hogy nem lesz jó vége az ő történetüknek sem.
– Együttműködik a hatóságokkal?
– Igen.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.