Boldog csirkék

2017. február 9., csütörtök 10:25

Bara Karcsi megilletődötten lépett be a gazdaság ajtaján. Sok csirketenyésztő telepen dolgozott azelőtt, de ilyennel még nem találkozott. Először is nem látta a ketreceket, nem látott semmit, ami arra emlékeztette volna, hogy egy olyan cég telephelyére érkezett meg, amely állattenyésztéssel foglalkozik. Egy hatalmas, szürke lakóházat látott csak, amelynek az ablakai felett gipszből öntött tollakból mintázták a kagylódíszt, a lépcső korlátjai pedig csirkekaromban végződtek. Látszott az is, hogy körömvágó ollóval nyírták le a pázsit szegélyét, hogy a gazt szálankét húzzák ki szorgos kezek, és hogy az udvar közepén álló hintán még a láncot is Sidollal tisztítják.

Csirkeszagot – már olyat, amilyen egy ilyen telepet szokott belengeni – egyáltalán nem érzett. Érezte viszont a sült csirkehús illatát, amit az udvar másik végében felállított napernyő alól fújt oda hozzá a nyári szellő. Bara Karcsi csukott szemmel adta át magát az illat élvezetének, és reménykedett benne, hogy a háziak a saját csirkéjüket fogyasztják. Ugyanis nem érezte ki sem a halliszt, sem az antibiotikum szagát a sült hús illatából.

Hiába, Bara Karcsi sok csirketelepen dolgozott már. És most végre úgy érezte, eljött az idő, amikor nem kalitkába zárt, egymást mardosó madarakkal kell foglalkoznia, hanem igazi, tanyasi boldog csirkékkel. Bara Karcsi is boldog volt.

Jókedvéből még az sem zökkentette ki, hogy egyszer csak hátba vágta valaki. Méghozzá nagy, széles, nyitott tenyérrel. Csak akkor fagyott arcára a mosoly, mikor hátrafordult megnézni, mégis kihez tartozik ez a tenyér. Egy óriás állt vele szemben: csíkos csősapkát viselő, hiányos fogazatú, szifonarcú ember. Be is mutatkozott, de Bara Karcsi a név helyett csak bugyborékolást hallott, meg annyit, hogy ő a műszakvezető, úgyhogy Bara Karcsi lesz szíves meghúzni magát, vagyis viselkednie kell innentől kezdve.

A fiú szerette volna megkérdezni, mégis hogyan kell itt viselkedni, mire a szifonarcú óriás megragadta az ingét, és taszajtott egyet rajta. Akkorát, hogy mindjárt a csirketollas kagylóval díszített ház mögött találta magát. Itt voltak a kalitkák, vagyis a csirkék. A kalitkák aranyból voltak – Bara Karcsi ezt rögtön észrevette, nem is volt mersze rákérdezni, hogy jól látja-e. A műszakvezető kinyitotta az egyiket, és megmutatta a fiúnak, miként is kell bánni ezekkel a madarakkal. A durva óriáson mintha áram futott volna végig, úgy megváltozott. Egyszerre gyengéd lett, és vad mozdulatok helyett lassan összefogta egy csirke szárnyát, úgy tette ki az udvarra. Végig is simított a szárnyán, kétszer. Mikor ezzel végzett, a szifonarcú kiegyenesedett, és egy hirtelen kézmozdulattal a távolba mutatott. Bara Karcsi ekkor vette észre, hogy több száz ilyen kalitka van még.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Akkor érezte életében először, hogy majd megsüketül a hangtól, amit annyira imádott egyébként: a csirkék szárnycsapkodásától. Boldogsága a csősapkás műszakvezető jelenlétében amúgy is fakulóban volt már, de végképp lelombozódott, amikor megtudta, hogy ezt minden nap meg kell csinálnia, minden egyes csirkével. Este pedig vissza kell tenni őket a helyükre. Hogy melyik madárnak hol a helye, az a gyűrűjükre van írva, a kalitkákat pedig nem szabad összekeverni. Ez a fárasztóbb, páros hétre tervezett munka; páratlan héten lehet pihenni. Ilyenkor szemenként kell válogatni a kukoricát a csirkéknek, napkeltétől napnyugtáig. Néha kicsit tovább. Bara Karcsi érdeklődött volna, mit és hogyan kell csinálni a vágásnál, de a szifonarcú leintette. Ez nem a magadfajták dolga, mondta nevetve, majd elindult, hogy megmutassa, hol lesz a fiú fekhelye.

Bara Karcsi puha ágyat és világos szobát képzelt maga elé. Ehelyett kapott egy priccset egy ólban, amelyen nyolcan osztoztak. A fiú lehajtotta a fejét, és belépett az ólba; kiegyenesedni nem tudott, ezért mindjárt le is feküdt. Arra gondolt, hogy milyen jó lehet itt csirkének lenni. Ők tényleg boldogok.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.02.09.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.