Emberarcú pacal

Tompos Ádám

Tompos Ádám

2017. október 5., csütörtök 14:00

A kommunikációs tanácsadó szokás szerint késett, a politikusok sutyorogva, pisszegve vártak rá. Feszültek voltak, mint mindig, mert alapjában véve nem szerették a kommunikációs tanácsadót. Nem tudtak mit kezdeni gigerlistílusával, nem tudták hova tenni csúcsos cipőjét, valószínűtlenül beszűkített nadrágjait, kétesen csillogó zakóit, lehetetlen frizuráját. De a kommunikációs tanácsadónál is nehezebben bírták a cérnahangú piperkőc embereit. Egy dolog, hogy mindannyian ugyanúgy néztek ki – sötét öltöny, fehér ing, kutatásokkal, diagramokkal, elemzésekkel teletömött hátizsák –, de ami igazán elviselhetetlenné tette őket a politikusok számára, az az volt, hogy leereszkedően beszéltek hozzájuk. Nem is csoda: nemrég hagyták ott az iskolapadot, eddig velük bántak úgy a tanáraik, mint a kutyájukkal, és most, hogy „politikát csinálhattak”, úgy érezték, visszaadhatnak mindent.

Izegtek-mozogtak hát a politikusok, járt a szájuk is közben, kicsit talán fesztelenebbek voltak a szokottnál, mert azt hallották, hogy a kommunikációs tanácsadó olyat fog nekik mondani, ami biztos, hogy tetszeni fog. Kételkedtek ebben, mert kevesen szeretik, ha azt tanácsolják nekik, hogy „bármit kérdeznek, ne csinálj semmit, csak mondd a két szót, az se baj, ha hülyének néznek ezért”, de azért reménykedtek. Akárhogy is, minden csípősebb viccük előtt kisandítottak az ajtóra ezek a meglett, kopaszodó, megpocakosodott férfiak: olyanok voltak, mint az osztályfőnökükre váró kisdiákok. Be is indult a nosztalgiázás, hiszen a politikusok közül sokan osztálytársak is voltak még régen.

A kommunikációs tanácsadó köszönés nélkül sétált be a szobába. Sleppje némán követte. A hátizsákosok egy része szétszóródott a politikusok között – mindig ezt csinálták –, a többiek pedig leültek szép sorban a hallgatóság elé. Mind kivettek egy paksamétát a táskájukból, és úgy szorongatták, mintha az életük múlna rajta. A kommunikációs tanácsadó belekezdett. Azt mondta: mostantól ha az ehetetlen és íztelen menzakosztról kérdeznek benneteket az újságírók – itt elgondolkodott rajta, hogy köpjön-e ki a padlóra, de aztán elállt ettől –, akkor mindannyian mondjátok azt, hogy ti nem szeretitek a párolt zöldséget meg a sótlan főtt húst. Büszkén közöljétek, hogy ti bizony a pacalt szeretitek. Méghozzá csípősen. Megjegyezte azt is: nem érdekli, ha történetesen a marhapörkölt a honatyák kedvence, vagy a csirkepaprikás, esetleg a szalontüdő zsemlegombóccal. Pacalt kell mondani.

A kommunikációs tanácsadó leült. Abban a pillanatban felpattant az egyik öltönyös, és grafikonokat kezdett mutogatni, meg arról kezdett összehordani mindenfélét, hogy az elkötelezett választók körében végzett mérés alapján teljesen egyértelmű, hogy a pacalevőkre szívesebben szavaznának az emberek. Magyarázott arról is, hogy ez a menü – mármint a csípős pacal fehér kenyérrel – milyen további másodlagos üzenetek átadására lesz még alkalmas. De hiába hadovált róla, hogy ebből azt fogják maguknak összerakni a választók, hogy „hát aki ugyanúgy pacalos, mint mi, az ugyanúgy nem lop majd, mint mi”, a politikusoknak már szabályosan csorgott a nyáluk. Így aztán a második és harmadik öltönyöst végig sem tudták hallgatni. Csak forogtak előttük a diagramok és táblázatok, legszívesebben azonnal felálltak volna, és elmentek volna tunkolni egy jót a menzára. Páran össze is kacsintottak, milyen jó, hogy ott rendes, zsírban tocsogó fogásokat szolgálnak fel, nem csak párolt zöldséget meg sótlan főtt húst. A negyedik öltönyös szavai alatt már helyezkedtek. Tudták, pozíciót kell fogni, mielőtt megrohamozzák a húsosfazekakat. A kommunikációs tanácsadó persze látta mindezt. Arra gondolt magában, hogy hiábavaló volt minden igyekezete. Taníthatom ezeknek, hogyan kell profi módon üzenni, amikor ezek nem akarnak semmi mást, csak zabálni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.05.

A szerkesztő ajánlja

Radványi Benedek

Burján Csaba: Amikor kijöttünk Phjongcshangba, korizni alig tudtam

Az aranyérmes gyorskorcsolyázót már az általános iskolában azzal cukkolták, hogy olimpiai bajnok lesz. Interjú.

B. Kovács Gergely

A magyar falu, ami kis túlzással a fél világnak készít fakanalat

Pedagógiai fenyítőeszköz, konyhai alapfelszerelés és a nemzeti minimum. Egy nógrádikum nyomában.

Szathmáry István Pál

Öt deka szerencse

Gyulai Líviusz a Székelyföldre keveredő olasz kőfaragókról, patkányinváziókról és egy befalazott motorbicikliről.

B. Molnár László

Egyre csak ömlik az állami támogatás a fociba

A taorendszer megjelenése óta csak a színvonal nem lett jobb. Kirívóan sok jut Felcsútnak.