Sötét volt már

Tompos Ádám

Tompos Ádám

2017. november 9., csütörtök 16:06, frissítve: csütörtök 19:14

Falun vagyunk, teljesen mindegy, hogy melyikben. Egy magyar falun, amit nem úgy hívnak, hogy Őcsény, és nem úgy hívnak, hogy Kömlő. Hanem egészen máshogy. Egy biztos, ez a magyar falu is ugyanolyan problémákkal küzd, mint az összes többi. A fiatalok vagy elmennek, vagy ha itt maradnak, akkor mást se csinálnak, csak egész nap drogoznak. Iskola nincs. Rég bezárták „azok”, viszont „ezek” hülyék lettek volna újranyitni. Ugyanez a helyzet a vasúttal is, úgyhogy a felszedett sínek a MÉH-ben, az elbontott állomás téglái viszont a faluvégi házban hasznosultak újra. Hiába, ez lett az élet új körforgása vidéken.

Aztán ott vannak még az öregek, akik isznak, ha van még kocsma, akkor ott, ha nincs, akkor otthon vagy a szomszédban. Vagy a sarkon, és úgy nagyjából mindenen túl, a Totyánál, a bögrecsárdában. Dolgozni szinte csak közmunkán lehet. Söpörni kell a semmit egy sárga mellényben. Komolyabb lehetőség nincs is a közelben, csak az ország másik sarkába lehet elmenni betanított munkára százhúszért. Persze van kafetéria, „akár” tizenötért is. Vagy varrni kell három műszakban, vagy csirkét kopasztani tűzforró vízben, vagy csontozni dögszagban napestig. Ha mindez nem lenne elég, akkor ott a polgármester, aki – ahogy helyben mondták – „nagyon nagy kiskirály itt”. Uniós forrásból csináltatta meg a garázsfeljáróját és a lánya nyaralóját meg a szeretője édesanyjának a tanyáját. „Falusi turizmus fejlesztése.” Ez van kiírva egy nagy táblára mindegyik elé. Ezen és a már sárgálló álláshirdetéseken kívül nem is nagyon volt semmi kiírva errefelé. Minek? Kinek?

De most megjelent két új plakát a faluban. Egy furcsán vigyorgó öregember szerepelt rajta, mellette pedig öles betűkkel hirdette a felirat, hogy ennek a gonosz alaknak van valamiféle terve, amit azért csak nem kéne szó nélkül hagyni. Ott volt a plakátokon ennek a pernahajdernek a neve is, de az nem érdekelt senkit. Nézegették egy darabig a falubeliek, aztán megszokták ezt is, ahogyan megszoktak itt már sok mindent a téeszesítéstől kezdve a kocsmai bunyókon keresztül a privatizáción át a szomszéd vályogházának összedőléséig.

Viszont volt itt még egy s más, ami miatt csak csípte a helyiek szemét ez a főutcán lógó két plakát. Az egyik az állandó nyikorgás volt: elviselhetetlen hangot adtak ki, amikor fújta őket a szél. Valami olyasmit, mint az évek óta üresen álló istállók ajtaja. A másik nyugtalanító dolog pedig az volt, hogy ez a sátáni mosolyú aggastyán úgy hasonlított valakire. Valakire, akit minden falubeli ismer, ott is van a nyelvük hegyén ennek az alaknak a neve, de csak nem jut eszükbe.

Nagyon szerették volna kitalálni, ki ez, úgyhogy az utóbbi időben felvették azt a szokást, hogy összejöttek alatta páran, és megpróbálták kisilabizálni, ki is lehet ez az őszes fószer. Csak úgy sorjáztak a tippek. „Megvan, hát ez volt az utolsó tanácselnökünk, aki megbolondult kilencvenbe'!” „Dehogy is, hát nem látod, ez a megyei párttitkár sógora, aki eladta az angolnak a tsz-t!” „A fenéket, hát ez a Sanyi, aki meglépett az összes kárpótlási jeggyel anno, csak most már biztos így megöregedett a beste gazember, hogy a holló vájja ki a szemét!” „Hát nyissátok már ki a csipás szemeteket, hát a napnál világosabb, hogy ez a csilingelős fagyasztókocsi sofőrjének az apja, a vadász! Ő árulta azt a nyúlhúst, amitől tavaly beteg volt itt mindenki egy hónapig!” Estig találgattak, észre sem vették, hogy közben már a nap is lement.

Paprikás lett a hangulat, viszont soha ilyen egységbe nem tömörült ennek a meg nem nevezett, magára hagyott kis falunak a népe. Ez volt a legnagyobb pechje annak a férfinak, akit mindenki csak úgy ismert itt, hogy „a holland”. Nem volt vele bajuk, de hát nem is zárták a szívükbe, és ennek a hollandnak történetesen galambősz haja volt. Sötét volt már, de hirtelen mindenkinek világos lett minden, és mindenért a galambősz holland lett a felelős, ezért a település határáig kergették. Másnap már az sem érdekelt senkit, hogy egész nap szól a nyikorgó hang a plakátok felől. Pedig szélvihar volt, nem is kicsi.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.09.

A szerkesztő ajánlja

Hutter Marianna

Az első Orbán-kormány jelölte Zaid Naffát a tiszteletbeli konzuli posztra

A jordán üzletember már abban az időszakban is elbukott a magyar állampolgársághoz szükséges nemzetbiztonsági átvilágításon.