Az élet jog, és nem kényszer

2017. június 29., csütörtök 17:57, frissítve: péntek 12:35

Egy amerikai bíró gyilkosság miatt ítélte el azt a lányt, aki barátját az indoklás szerint szándékosan és módszeresen hajszolta öngyilkosságba. Az igazság azonban az, hogy soha nem volt még ennyire nehéz egyértelmű morális álláspontot elfoglalni egy ilyen bonyolult ügyben. Az ítélet csakis akkor értelmezhető helyesen, ha a jog, a technológia, az erkölcs és a kultúra különböző aspektusaiból egyidejűleg vizsgáljuk. A vád álláspontja szerint az a több száz sms, amelyekben a lány depressziós barátját öngyilkosságra biztatja, gyilkos fegyverként funkcionált. A füstölgő pisztolyt is könnyű meglátni abban az aktusban, amikor a szerencsétlen srác kiszáll a szén-monoxiddal lassan megtelő autójából, hogy felhívja telefonon a lányt, aki ahelyett, hogy lebeszélné őt, visszaküldi a halálba: a fiú megfullad.

Különösen elborzasztó, hogy a rendőrség szerint a gimnazista lány a tettével a figyelem középpontjába kívánt kerülni, hogy a közösségi médiában a gyászoló szerelmes szerepében pózolhasson – ilyesfajta indítékot néhány évtizede még a regényírók fantáziája sem termelhetett volna ki. Zavarba ejtő tény, hogy a lány barátjának halála után egy jótékonysági baseballtornán öngyilkosság-ellenes aktivistaként szólalt fel, abban a városban, ahol ő él, és ahol az áldozatot még csak nem is ismerték. Olyan nemzedék lép szemünk láttára iskolába és az internetre, melynek körében egyre természetesebb a kényszeres magamutogatás, a gátlástalan önfétis és az öntudatos megfelelés a mindenáron való önmegvalósítás külső-belső parancsának. Az idősebb generációk bulvárból, egótréningekből és életmódszerű fogyasztásból olyan kultúrát hoztak létre, melynek közegében szeretet- és figyelemhiányos gyermekek milliói válnak neurózis, pszichózis és személyiségzavar áldozatává. Ahogy a társadalom valamennyi tagja felelős a kultúráért, úgy nyilvánvaló a közös felelősség abban is, hogy miközben egyre szélesednek a kommunikáció csatornái, egyre kevesebbet beszélünk egymással. A problémák feltárása és feldolgozása a huszonegyedik században már cseppet sem szexi, a soha véget nem érő fiatalság és boldogság folyamatos demonstrálása olyan kulturális minta, amely lehetetlenné teszi a hiteles analízist.

Szabad-e büntetni olyasmit, aminek a motívumait nyilvánvalóan nem értjük? Van-e értelme szigorítani a törvényt, amíg engedjük, hogy helyettünk a reklámokat gyártó marketingesek és az ő pszichopátiás kreativitásukat megrendelő multinacionális nagyvállalatok topmenedzserei mondják meg a gyermekeinknek, hogy mi helyes és mi helytelen? Siránkozni vagy bosszút követelni van elég erőnk, de a rendszerrel szembefordulni soha nincs. A szóban forgó lány vajon nyilvános meghurcolásra és börtönre szorul? Biztos, hogy nem inkább terápiára? Hisz olyasmit tett, amiről még jogászprofesszorok sem tudják eldönteni, hogy büntetendő-e, miközben filozófusok vitatják, hogy bűn-e egyáltalán.

S még csak a vád érveit hallgattuk meg. A védelem szerint a vádlottak padján álló lány írásos bizonyítékok tömegével igazolhatóan tartotta barátjában a lelket hosszú éveken át. A srác ugyanis már többször megpróbálkozott az öngyilkossággal bármiféle rábeszélés nélkül, sőt mindenféle lebeszélés ellenére. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a lány maga is kedélybeteg, és épp a kérdéses időszakban kezdett el szedni orvosi javaslatra egy új antidepresszánst. A védelem azt a változást, hogy a lány korábbi magatartásával szakítva barátját öngyilkosságra kezdte biztatni, kifejezetten a gyógyszer mellékhatásának tekinti.

Az igazságszolgáltatás ingoványos területre téved, ha olyan viszonyrendszerekhez rendel retorziót, melyek működését a pszichológia és a filozófia sem képes értelmezni. Ha az ügyészséget az ismeretlentől való félelem nyomán támadt düh hajszolja bele a tárgyalásba, az aligha szolgálja az igazságot. Ami az én laikus jogérzékem alapján ebben az ügyben történt, az asszisztencia egy öngyilkossághoz. Ez a konkrét amerikai államban – nagyon helyesen – nem bűncselekmény. De akárhogy is: mi, akik újságolvasókként hol vért, hol kegyelmet követelünk, túl keveset tudunk az ügyről, túl keveset tudunk a lelki mozgatókról, és túl keveset tudunk gyermekeinkről, a virtuális térben nevelkedő generáció tagjairól. Az igazságszolgáltatás is szükségszerűen keveset tud, míg neurológiai és pszichológiai vizsgálatok teljes biztonságával nem képes azonosítani a könyörületet nem ismerő, más emberek szenvedéséből táplálkozó, lelkiismeretlen pszichopatákat.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Míg a tudományos áttörésre várunk, a legfőbb kérdés, amelyre válaszolnunk kell, hogy miként álljunk az öngyilkossághoz. Ki merjük-e jelenteni, hogy van olyan elviselhetetlen és reménytelen élethelyzet, amelyben az aktív eutanázia az emberséges megoldás? És azt, hogy az orvosoknak és a politikusoknak nem az emberi szervek működését, hanem kifejezetten az embert kell szolgálniuk? Mert ha ezt kijelentjük, a kegyes halál gyakorlatához intézményeket rendelhetünk, szélesíthetjük és elmélyíthetjük az erről szóló diskurzust, hozzáláthatunk, hogy a huszonegyedik század során megteremtsük az eutanázia kultúráját.

Úgy gondolom, eljött az idő, hogy az emberiség felülvizsgálja a mindenható hippokratészi esküt. Úgy gondolom, eljött az idő, hogy az orvostudomány többé ne az életet, hanem a beteget szolgálja. Úgy gondolom, igenis létezik olyan mértékű nyomorúság, melyben egyedül az a gondolat ad reményt, hogy az embert senki és semmi nem kényszerítheti az értelmetlen szenvedésre. A halál is lehet a kegyelem forrása, a halál is lehet legitim döntés, amitől nincs jogunk megfosztani sem a haldoklót, sem azt, aki a nap huszonnégy órájában pokolbéli démonokkal vív kilátástalan harcot.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.06.29.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.