Holokauszt: egy monopólium végnapjai

2015. május 28., csütörtök 14:00, frissítve: hétfő 14:27

Ahogy Kertész Imre Nobel-díját, úgy a Saul fia cannes-i elismerését is sokak fintorgása kíséri. Elegük van már a holokausztból, amely unalmas, és nem értik, miért kell megint ezzel a témával jönni.

Hiába ér el jelentős nemzetközi sikert egy magyar film, hiába teszi mindezt a cannes-i fesztiválon, amely a hollywoodi Oscar-gálával ellentétben a filmgyártás valóban nívós seregszemléje, a magyar emberek tömegei nem képesek magukénak érezni ezt a sikert, mindössze az alkalmat látják benne, hogy minket, magyarokat megint fasisztázni lehessen.

Ez a rögeszmés paranoia általános. Hiába javasolja az ember, hogy legalább nézzék meg a filmet, ők büszkén érdektelenek. Hiába érvel az ember azzal, hogy a holokauszt mint téma nem garancia semmilyen díjra, hiszen számos magyar és nemzetközi holokausztfilm bukott már meg, ők nem hiszik. Hiába magyarázza el az ember értelmesen, hogy a holokauszt pont olyan filmes zsáner, mint mondjuk az időutazós sci-fi, ő csak azt hajtogatja, hogy már rohadtul unja minden héten a holokausztmegemlékezést. Aztán kapásból felsorol egy tucatnyi tömegmészárlást a gulágtól Kambodzsán át Koszovóig, ami nem kap ennyi figyelmet.

Ez szörnyű állapot. A holokauszt a nyugati ember gulágja, itt történt meg, velünk, a szüleinkkel, a nagyszüleinkkel. Olyan mértékű kegyetlenség szabadult el, amelyre a világnak ebben a szegletében senki nem számított. A civilizációnk megveszett, és mindazt, amit humánumról vagy kultúráról gondoltunk, Auschwitz pár év alatt kétségbe vonta. Az emberek azonban hiába tudják, értik és érzik mindezt, hiába nem veszett nácik ők vagy antiszemiták, hiába nem erkölcs nélküli lények, mert a kilencvenes évek során annyiszor látták a holokausztot karaktergyilkosság eszközeként funkcionálni, annyiszor nézték végig, hogy miként építik hatalmukat csonthalmokra a legkülönbözőbb politikai véleményszédelgők, akik a nemzet közös tragédiáját belpolitikai fegyverré, az erkölcsi tőkét kommunikációs eszközzé formálták, hogy ezek az emberek ma már csakis a revánsra vágynak. Demonstrálni kívánják, hogy ezek már nem a kilencvenes évek, ezzel nem fognak megint választást nyerni.

Nem is fognak. Pont ezért volna érdemes kilépni a lövészárokból és megnézni a Saul fiát, mielőtt zsigerből leszólnánk. Ami a moziban számít, az a művészi teljesítmény: az élmény, a gondolat és a katarzis, nem pedig az, hogy miként köpködték, mocskolták és gyalázták egymást a Csurkák meg a Konrádok a múlt században. Ez már nem a mi harcunk. Az is szörnyű, hogy megtörtént velünk. És hiába vetjük meg Andy Vajna produceri tevékenységét, hiába nézzük elképedve a fideszes kultúrpolitikát a Rákosi filmhíradóit idéző nemzeti hírcsatornán, ha a Saul fia valóban jó film, nekik is jár az elismerés.

A fent leírt diagnózis szellemében a Pázmány Péter Katolikus Egyetem döntését is sokan támadják. Egyfajta csatavesztésnek érzik ebben a szörnyű licitben a holokauszt és Trianon között: vajon melyiknek a traumája súlyosabb és emésztőbb? A Pázmány bevezeti a holokauszt és emlékezete című tárgyat, amely olyannyira a képzés része lesz, hogy se bölcsész, se jogász nem kaphat diplomát anélkül, hogy ezt a kurzust teljesítené.
Amellett hogy a tantárgy nevét az egyetem ennél sokkal ízlésesebben is megválaszthatta volna, úgy gondolom, hogy ez a progresszív és etikus válasz a holokausztdiskurzus jelenlegi társadalmi megítélésére.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A konzervatív értelmiségnek igenis súlyos mulasztása volt, hogy egyrészt nem vállalta a szembenézést a magyar állam holokausztban betöltött szerepével, olyan emberek tömegeinek halálba küldésével, akiknek védelme a legfőbb kötelessége lett volna, másrészt kerülte a szembenézést a magyar társadalom rémisztő közönyével, amellyel a jogfosztást, a gettósítást és a vagonírozást eltűrte. A konzervatív értelmiség épp ennek a szembenézésnek a hiányából fakadóan engedte, hogy a holokausztról szóló beszédet kizárólag az urbánus oldal tematizálja. A balliberális értelmiségnek holokauszt-véleményprivilégiuma lett, s ebből következett valamennyi szennyes visszaélés a népirtás emlékével, vagyis az áldozatok tragédiájának napi politikai tőkévé formálása a jobboldal ellen folytatott hatalmi lövészárokharcok során.

Most a Pázmány a maga kezébe veszi a diskurzust. Saját viszonyulást, saját álláspontot, saját attitűdöt növeszt. Nem engedi, hogy a veszteség és a fájdalom monopólium maradjon, nem hagyja, hogy a felelősség elsikkadjon. Nos, ennyit mindnyájan megtehetünk. Csak be kell ülni a moziba, és utána értékelni, értelmezni a filmet. Saját viszonyulást, saját álláspontot, saját attitűdöt növeszteni. Mert a témához fűződő régi, polgárháborús viszonyunk nemcsak használhatatlan, de bűzlik és mérgező is.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.