Névtelenül, sorstalanul, élettelenül

2017. december 12., kedd 16:26, frissítve: szerda 08:12

Ne vádolja senki a kereskedelmi tévézést és a szervezett bulvárt Novozánszki Fanni halála miatt! Hiszen nem tettek vele semmi rosszat: kasztingoltak egy kissé viselkedészavaros, műveltség- és szocializációhiányos, szexuálisan túlfűtött, kötődési zavaros, a végletekbe menően extrovertált lányt, aztán amikor a gátlástalan producerek meggyőződtek arról, hogy pszichoterápiára, szerető családra, normális párkapcsolatra és tanulásra volna szüksége, beígérték neki a sztárságot és a könnyű életet. Bezárták egy luxusvillába, megfosztották az egyedülléttől és az intimitástól, és várták, hogy az extrém körülmények, amelyek egy stabil emberből is kiszámíthatatlan reakciókat hoznak ki, majd kellően megdolgozzák Fanni pszichéjét. Nem csalódtak: nyomorult áldozatuk nyilvánosan közösült, üvöltött, sírt, szenvedett, ők pedig újságcikkeket írattak róla, megbotránkoztak a viselkedése fölött, vagy épp sajnálták – és ami pénzt tudtak, kivettek belőle. Nem volt bennük több könyörület, mint egy striciben.

De ne vádoljuk az RTL-t és a Blikket, hisz Fanni nagykorú volt, és aláírta a szerződését! Ne vádoljuk a média döntéshozóit, hiszen csak azt tették, amit a Mindenható Piac és a Mindenható Fogyasztó diktált nekik. A plázákban örvénylő massza nem Pintér Béla színielőadásait akarja látni, hanem kifejezetten ezt az ember alatti mocskot, amire éppen olyan jó hivatkozni, mint köpni egyet. „A nézőt nem lehet leváltani” – veregetik egymás vállát a producerek az év végi bónuszok kiosztásakor. Az utolsó SD-kártyájukig szolgálják a népet: élő adásban szállították Fanni meztelen fenekét, a pillanatot, amikor az édesanyja kétségbeesve keresi, és persze ott voltak akkor is, amikor kiderült, hogy Fanni halott. Ők csak a munkájukat végzik: show-műsort gyártanak egy újabb tragédiából, ezredszer is visszaélnek a nyilvánossággal – és miért is ne tennék? Senki nem vonja kétségbe a jogukat, mindkét szekértábor asszisztál ehhez, hisz ilyesmi ellen egyáltalán nem trendi tiltakozni. Ugyan ki merné ezt a csodálatos népet, ezt a sok értékes magyar embert azzal szembesíteni, hogy szemetet eszik és moslékot böfög? Hisz ők döntenek a nézettségről, és ők döntenek a politikai hatalomról, úgyhogy a nyilvánosság formálóinak nincs is más dolguk, mint kiszolgálni őket, és hízelegni nekik.

Ne vádoljuk azokat, akik Novozánszki Fannira halála napjáig VV Fanniként hivatkoztak! Ne játsszuk már el, hogy erkölcsi kötelességünk – vagy akár bármit is jóvá tesz – úgy csinálni, mintha ezt a szerencsétlen nőt nem fosztották volna meg személyiségének talán legfontosabb részétől: a nevétől. Elvették a nevét, ahogy az összes többi sorstársáét – ahogy elveszik a koncentrációs táborok rabjainak és a börtönök lakóinak nevét is. Mert a név, ami rám utal: a szabadság legkisebb köre. Ha már nevem sincs, valóban mindenható a felettem álló autoritás, amely meghatározza, ki vagyok, mikor eszem, mikor megyek vécére, mikor teszek kedvére a következő kuncsaftnak. A név elvétele rituális erőszak, amely a nevétől megfosztott ember dehumanizálására szolgál – mi pedig lekéstünk arról, hogy VV Fannit embernek és polgárnak tekintsük. Ő egy szórakoztatóipari termék volt, akinek a buta döntései és a szerencsétlen sorsa fölött élvezkedni jó élmény volt, jó élmény volt valakinek érezni magunkat hozzá képest. Ne hamisítsuk meg a történelmet: a sajtó és a közvélemény soha nem tekintette Fannit emberi lénynek, csak egy darab húsnak, egy árunak a VV-szupermarket akciós termékei között – és ez senkit nem zavart. A szemünk láttára darálnak le egy emberi lényt, és ez tizedannyi felháborodást sem vált ki, mint egy húsz éve megvillantott pénisz.

Bede Márton volt az egyedüli, aki kiénekelt a kórusból – ő egyetlen írásában annyiszor ribancozta le hideg szívtelenséggel az akkor még csak eltűnt lányt, hogy nem lehetett eldönteni, itt egy pszichopata garázdálkodik-e személyében, vagy ezt épp egy végső lázadó gesztusnak szánja a pszichopátiás módon működtetett nyilvánossággal szemben. A 444 döntéshozói mindenesetre utóbb eltüntették a posztot, mert az – akár így, akár úgy – túlságosan is leleplező, túlságosan is valóságos, túlságosan is felkavaró volt. Az egyetlen zene, amit a nyilvánosság megtűr, a plázák és a liftek katarzismentesített, habkönnyű dallamvilága. Az egykor szebb napokat látott újságíró még egyszer megpróbált rock and rollt játszani, de főnöke jelezte, hogy ebben a politikai korrektség, bulvár és prüdéria uralta világban ezt soha többé nem teheti meg. Bede Márton írása úgy eltűnt, mintha nem is létezett volna: törölve lett a múltból és a jövőből.

Mi pedig feljegyezhetjük, hogy BB Évi után újabb trashceleb sorsa ment veszendőbe. Feljegyezhetjük, hogy ezekért az emberekért soha nem áll ki senki – sem a politika, sem a civilek, sem az értelmiség, sem az egyházak. A barbárság elleni harc a posztmodern térben legfeljebb annyit jelent, hogy elfordítjuk a fejünket: nincs semmi közünk hozzá, nem akarunk tudni róla, nem a mi dolgunk. Minek ment oda? RIP, emberség.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.12.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.