Vendégségben Kósa Lajosnál

2018. március 21., szerda 15:58, frissítve: szerda 16:27

Kósa Lajosnál voltam disznóvágáson, amikor először láttam a csengeri háziasszonyt. Ünnepi vágás volt, Kósa mama új sertéstelepét ünnepeltük, amit a nyolcvankét éves, örökifjú pedagógus a napokban vásárolt. Százhuszonnégy disznót öltünk le egymás után – minden vissza nem térítendő állami millió után egyet, majd végül a Sorost. „A kommunisták még vágták a disznót, mi már mészároljuk” – jegyezte meg az egyik fideszes vállalkozó, aztán felhajtott fél deci szatmári szilvapálinkát, fogta a szamurájkardot, és üldözőbe vette az egyik kocát, fenyegetően üvöltve a miniszterelnök úr szavait: „Hoppá! Na helló, röfik!”

Kissé hátrébb álltam a nagy forgatagtól – nem piálni és zabálni jöttem Debrecenbe, inkább egy jó kis üzleti lehetőség után szimatoltam. Először Kósa valamelyik csicskásával beszéltem, aki öreg, demens emberek nevét és adatait tartalmazó listát árult. Azt mondta, egy kis rábeszéléssel és hízelgéssel, vagy ha úgy nem megy, fenyegetéssel könnyen aláírathatok velük egy eltartási szerződést, negyven-ötven ilyennel pedig már százötvenmillió körül kaszálhatok. Sajnos nevenként ötszázezret kért, meg az örökségből további huszonöt százalékot, úgyhogy passzoltam a listát. Aztán beszéltem egy arab üzletemberrel, aki letelepedési kötvénnyel jött az országba. Ő arról magyarázott, hogyan lehetne plutóniumot csempészni Európába, úgyhogy elég hamar megszólalt a fejemben a vészcsengő: túl komoly projekt ez nekem – a fegyverkereskedelem még oké, de a plutónium más liga. Lekoptattam az arabot azzal, hogy valamikor majd összefutunk családostul, hisz mind a négy felesége és mind a tizenhat fia itt él Magyarországon, csak a lányait hagyta hátra, mert azoknak tisztátalan volna ez a nyugati élet, úgyhogy őket otthon házasítja ki tisztes muszlim férfiakkal, ha eljön az ideje.

Azt hittem, végre közel járok egy igazán jó üzlethez, amikor Kósa valamelyik cégtársa arról győzködött, hogy tévedés stadionokat építeni, ha az iskolák és a kórházak pusztulnak – ebben vitatkoztam is vele, még rá is szóltam, hogy ne ilyen hangosan, még meghallja valaki –, de meglepő módon a koma egész értelmes dolgot hozott ki belőle: arra akar kormányzati és uniós forrásokat szerezni, hogy iskolákból és kórházakból építsen stadionokat. Így egyrészt az állam végre értelmes módon használná ezeket az épületeket, minden városba vinnénk stadiont, akár többet is, másrészt nem kéne többé a miniszterelnök úr pénzét olyan fölöslegesen szórni, ahogy az egészségügyben meg az oktatásban zajlik. Briliáns gondolatnak találtam – már majdnem a tenyerébe csaptam, amikor telefont kapott, hogy balhé van Szlovákiában, megöltek valami újságírót meg a nőjét, úgyhogy most elmegy a Maldív-szigetekre nyaralni, mert folyamatban van pár kényesebb üzleti ügye a Fico-kormánnyal, jobb, ha a boszorkányüldözés alatt nem lesz Európában. Együttérzőn búcsúztam el tőle, és jóleső biztonságérzettel töltött el a belső zsebemben lapuló kongói útlevél tapintása.

A csengeri háziasszony törékeny sziluettjét hátulról pillantottam meg. Kósa Lajos mellett ült, aki diszkréten simogatta a hátát. Avatatlan szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy románc zajlik a színen, ám a résztvevők előtt tornyosuló iratkötegek meg a körülöttük fontoskodó ügyvédek és közjegyzők félreérthetetlenül jelezték, hogy itt a mai nap folyamán nem testnedvek, hanem vagyonok vándorolnak. Közelebb lopóztam, mert éreztem, hogy nagy dolog készül. Lajos delejes hangon búgta az asszony fülébe: „Mindenben segíteni fogok, kedves. Az az ezerháromszázmilliárd olyan biztonságban lesz a számlámon, mint Magyarország Orbán Viktor kezében. Higgye el, ma Magyarországon minden milliárdos így csinálja: hozzáférést ad valamelyik barátomnak vagy munkatársamnak, mert mi meg tudjuk védeni magukat a csalóktól és a szélhámosoktól. Csak annyit kérek, hogy ennek az én drága édesanyámnak, aki tisztességben felnevelt, utaljunk egy kis pénzt! Ne sokat, csak annyit, hogy biztonságban érezze magát, mert ezzel a sok sertéssel nagyon kiköltekezett, az összes spórolt pénze ráment. Nyolcszázmillió biztosan megnyugtatná, azt beosztaná öreg napjaira, magácskának meg az nem összeg.”

Éreztem, hogy lépnem kell: eljött életem lehetősége. Gyorsan szivarra gyújtottam, kezembe vettem egy pezsgőspoharat, és mintha a legtermészetesebb lett volna, melléjük huppantam. Mielőtt a testőrök elrángattak volna, elegáns mozdulatot téve biccentettem feléjük: „Puzsér herceg vagyok, a Makawinga állambeli Kalawami király egyetlen örököse. Szeretnék befektetni négyezermilliárd forintot – tudnának esetleg segíteni?” Két kapzsi szempár és két széles mosoly villant rám. A csengeri háziasszony megölelt, Kósa a testvérének nevezett, és azt mondta, tartsak vele meg a Semjén Zsolttal egy afrikai szafarira: kilőjük az utolsó fehér foltos rinocéroszt, ami szigorúan védett faj, úgyhogy jó móka lesz. Én erre mondtam neki, hogy vadásszunk inkább emberre, sok menekülttábort ismerek Afrikában, tele négerrel. Ennek aztán annyira megörült, hogy a tiszteletemre kibontott egy hatvanöt éves Chivas Regal Royal Salute whiskey-t. Azt mondta, legalább hárommillió forintot ér, és tényleg finom volt.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Így lettem a csengeri befektetési kör tagja Debrecenben. Azóta harmincöt alkalommal indult ellenem eljárás, de az ügyészség mindig mindent rendben talált. Szavazz rám, a Fidesz jelöltjére, a nemzeti megmaradásra és egy migránsmentes Magyarországra Hajdú-Bihar megye 7. számú választókerületében! Nekünk Magyarország az első!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.21.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.