„Az önbecsülés felhőkarcolóit az USA-ban kezdték felhúzni”

Dominka Ede Harald

Dominka Ede Harald

2018. február 14., szerda 20:13, frissítve: szerda 20:54

Sokan vetélkedtek az Önbecsülésünk fejlesztése című, Be Smart Klub által szervezett előadás jegyeiért, amelyet a napokban rendeztek a fővárosban, a Lurdy rendezvényközpontban. Nagyjából négyszáz, zömében húszas-harmincas fiatalnak sikerült bejutnia, ahogy nekem is. Szerencsére elölről, a harmadik sorból figyelhetem az előadó gesztusait, mimikáját, testbeszédét. Az első sorban szembefordulva beszélget egy impozáns fiatal hölgy, a tekintetében az önbizalom irigylésre méltóan optimális pozíciójával, mely a már-már túlzott magabiztosság és az ugyanilyen szerénység közötti szűkös, szerencsés mezsgyén cirkulál. Egyszersmind az izgalom nagyon halvány jeleit is látni vélem rajta, a tantusz azonban csak néhány perc múlva esik le, mikor mikrofont ragad és a pódiumra lép.

Barkász Heléna klinikai szakpszichológus bevezetésében is jelezte, a pszichológustól gyakran két dolgot várunk, az egyik az önigazolás, mely szerint ebben a durva világban nem csoda, ha az önbecsülésünk csorbát szenved, a másik, hogy adjon „tuti tippet”, itt és most és gyorsan. Egy rossz híre van és egy jó. A jó, hogy valóban nem meglepő, ha küszködünk ezen a téren, tud is adni „tuti tippet”, a rossz hír, hogy hosszadalmas munkálkodásnak kell nekigyürkőznie annak, aki vissza akar kapaszkodni. Mindenekelőtt a problémakör alaposabb megismerésére van szükség.

Az önbecsülés felhőkarcolóit az USA-ban kezdték felhúzni a „Valósítsd meg önmagad!” jelmondattal. Azt gondolták, ha az ember megtalálja azokat a kulcsokat, amelyekkel jobban megértheti az életét, akkor sikeresebb, boldogabb lehet. Hidat kell építeni a társadalmi problémák és a szubjektív nehézségek között, így jobb lesz a világ, ezt az ígéretet hordozta a módszer.

Az önértékeléssel az a gond, hogy nemigen tud objektív lenni, valaki racionális szempont alapján mérlegeli magát, például a végzettségei alapján, más érzelmi alapon. Akkor vagyunk nagyjából rendben, ha köszönő viszonyban van az ideális énkép és a reális. Az önbecsülésnek három pillére van: önkép, önszeretet, önbizalom. Az önkép egy önmagunkra irányuló tekintet, főleg belső tulajdonságokat néz. Aki itt sérül, nem reálisan ítéli meg magát, a biztonsághoz kötődik, és nem mer kezdeményezni. Az önszeretet feltétel nélküli, mint az ideális szülői szeretet, amikor elégedettek tudunk lenni magunkkal, oda tudunk figyelni igényeinkre. Az önbizalom, ahogy az előzőek is, a családi kudarckezelésből jön, ahol döntő, hogy csak az eredményt vagy a próbálkozást is értékelik. Az utóbbi azért fontos, mert döntő lehet egy állásinterjúnál is, ahol az lehet sikeres, aki tisztában van a reális korlátaival, de tervei, elképzelései vannak.

Az alacsony önbecsülésű ember mást jól tud jellemezni, magát viszont nem képes megragadni. Rosszul fogadja a kritikát, nem tudja kiszűrni az építő információt, megsértődik. Külső körülményekhez köti, hogy érezze magát. Remek portrét ad az ilyen emberről Helen Fielding Bridget Jones naplója: „Úgy érzem magam, mint a tudós, aki rájött, hogy egész életműve totális tévedés volt.” Vagy Sylvia Plath Az üvegbura című regényében: „Kerülöm, hogy bármit is csináljak, mert amit nem csinálok, abban nem vallhatok kudarcot.” Az alacsony önbecsülést táplálja, ha valaki refrénszerűen degradáló megjegyzésekkel illeti magát. El akarja hinni, hogy szerethető, értékes, mégsem képes rá. Felelősség-babonája lehet: ha kinevezést kap, nem hiszi el, hogy sikereket érhet el. Nem meri kiélvezni a jót, mert azt hiszi, hogy valami rossz következik utána. Szélhámosság-szindróma is gyötörheti. Ide tartozom én? Megérdemlem a dicséretet? – teszi föl a kérdést. Az önfenntartó ördögi körben meghiúsítja magát. Arra figyel, más hogy reagál rá.

A sorozatgyilkosokat is alacsony önbecsülésűeknek hitték régen, de kutatásokkal később feltárták, hogy valójában magas önbecsülésűek, ám sérülékenyek, csakúgy mint a diktátorok, akikre jellemző, hogy nagyon odafigyelnek a külvilág reakcióira, és a vélt vagy valós sérelemre hevesen reagálnak. Emiatt pedig illogikus dolgokba is belevágnak.

Alacsony önbecsülés kialakulhat a mérgező szülőktől tettleges vagy verbális abúzus miatt, ahol a sorozatos leértékelés beépül a személyiségbe. De nem jobb a közömbös szülő sem, aki nem ad visszajelzést, így a gyerek nem is tudja valójában, milyen. Felnőttként munkamániássá válhat, mert ott legalább állandó megerősítést kap. Az élet rossz – panaszkodik folyton, nem fogadja el a megerősítést, ezért egy idő után bosszantó lesz, és persze nem is kérdez vissza, hogy a másik hogy van, így aztán szépen leépíti a barátságait. Társakra lelhet ugyanakkor a sportban, neki való a csapatjáték, hisz ott eloszlik a felelősség. Preferálja a virtuális világot, mely számára kiszámíthatóbb, mint az élet, a számítógépes játékos folyamatos megerősítést kap, hogy kit győzött le, mennyi pontja van. És ha mindez nem elég, rendszerint őt csípi fülön a tömegközlekedésen az ellenőr, mert szeret bliccelni.

A magas önbecsülésűektől is elpártolhatnak a barátok, ha az önreklámozás túlzott mértéket ölt. Labilis önbecsülésről árulkodik, ha egy nő indokolatlanul plasztikai műtétbe megy bele, a férfiaknál hasonló a kóros testépítés. Az igazán élhető valójában az önbecsülés átlagos foka, mely, mint a gumilabda, akkor pattan le ideálisan a nehézségekről, ha nem vagyunk sem túl felfuvalkodottak, sem túl puhányak.

– Vegyél pár nagy levegőt! – tanácsolják segítőkészen az önbizalom-hiányosnak, aki ilyenkor reménykedve indul neki minden meccsének, most győzni fog, érzi, belefúj kedélylabdájába, mely csakhamar ismét leereszthet. Hogy lehet ez? Hát úgy, hogy valahol sunyin szökik belőle a levegő. Na és mi lehet a beragasztására a „tuti tipp”? Például az apróbb, megléphető részcélok kitűzése és teljesítése rendszeresen, kezdve egy nappal, később, hogy mit lehetne elérni a hónap végéig, mint egy kitartó edzésfolyamat. Érdemes többször csinálni azt, amiben ügyesek vagyunk, sőt fejleszthetjük tovább, ez is megerősítés. Az önmagunkhoz való rossz viszonyon sokat segíthet a közeli külső szem, a családtagok, barátok, szerencsés esetben kollégák véleménye. Ugyanakkor a gyerekkorban hallott, minket félrevivő szavak tudatos átértékelése is fontos, azaz különválasztani a szülő és a gyerek saját álláspontját. Koncentrálni kell a jó dolgokra, legyenek azok bármilyen aprók, akár valamilyen házimunka végzése is hasznos tevékenység. Arra kell gondolni, amit akarunk, nem arra, amit nem, arra, ami előrevisz az adott helyzetben. Ugyan mi indokolja, hogy nem fog sikerülni valami? Ez csak a mi hamis gondolatunk, nem tény. Így lehet például az olyan gondolkodási torzításokat átalakítani, mint amilyen a rossz általánosítás, mely szerint ha valamit elszúrok, akkor nyilván minden mást is mindig.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

A rádiumlányok a női emancipáció hősei voltak, de az életükkel fizettek

„Nyald, mártsd, fesd!” – mantrázták az óragyárakban fillérekért dolgozó fiatal nők, akik szinte másodpercenként ettek a sugárzó anyagból.

Pápay György

A körzetek többségében nem tekinthető lefutottnak a választás

Néhány százalékos országos erősödés számos egyéni győzelmet hozhat az ellenzéknek.

Kuthi Áron, Zord Gábor László, Garamvölgyi Flóra

Miért és hogyan hagyták el Magyarországot? Három történet a több százezerből

A sebész, akit alig ismertek meg a gyerekei. Egy kutató, akit a szakmája hajt. A házaspár, amelyik ösztöndíjjal ragadt kint.

Stier Gábor

„Kijev nem írhat minden bajt a háború számlájára”

Az egykor Viktor Janukovics csapatában dolgozó politológus, Koszty Bondarenko nem csalódott a Majdanban, mert nem is várt tőle semmit.