Az advent a felkészülés, az ünnepre hangolódás jegyében telik. Összegyűjtöttünk néhány olyan népszokást, és hagyományt, amelyek régen és most is meghatározzák ezt a különleges időszakot.
A karácsonyi előkészületekben a gyerekeknek mindig is fontos szerepük volt, az adventi szentmise előtt énekszóval, csengetéssel költögették a híveket, hogy odaérjenek a rorátéra. Szokás volt még a kántálás, az énekes adománygyűjtés is, amely Magyarországon a XV. században alakult ki, főleg a protestáns iskolások körében. Az úgynevezett szálláskeresés is a kisebbekhez fűződik: a Betlehembe érkező és hajlékot kereső József és Mária fáradozásait elevenítették fel.
A katolikus templomokban ősrégi szokás a hajnali szentmise (hétfőtől szombatig), ma már igen népszerű a fiatalok és a középkorosztály körében is, mert munka-, illetve iskolakezdésre már régen vége van, de mégsem irreális időben kezdődik. Jelképe ez Jézus anyjával, Szűz Máriával együtt a várakozásnak.
Erdélyben a népszokások szerint a hajnali mise idején zárva tartották az ajtót és ablakokat, hogy az ilyenkor állati alakot öltő boszorkányok ne ronthassanak a házakba, ólakba. Az Alföldön a lányok a hajnali misére harangozáskor mézet vagy cukrot ettek, hogy édes legyen nyelvük, így férjet „édesgessenek” maguknak.
A hagyományos adventi koszorún három lila és egy rózsaszín gyertya várja az Úr eljövetelét, a karácsonyt. A lila szín az egyházi liturgiában a bűnbánatot fejezi ki. Egyedül advent harmadik vasárnapja, az úgynevezett örömvasárnap emelkedik ki a többi közül, amelynek a liturgikus színe a rózsaszín. Ez a színmisztika az adventi koszorú gyertyáin is visszaköszön. Legelőször a rózsaszín gyertyával szembeni lilát gyújtjuk meg, így pontosan a harmadik vasárnapon fog világítani a rózsaszín gyertya. A kör alak az örökkévalóságot jelképezi.
Az adventi koszorú Johann Heinrich Wichern protestáns lelkész nevéhez fűződik, aki 1838-ban egy gyermekotthon egyik termébe fából hatalmas, kocsikerék méretű csillárt készíttetett, és minden istentiszteleten egy újabb gyertyát tűzött a csillárkoszorúba. A négy gyertya a világosságot jelképezi, amely Jézus születése révén szétárad a Földön, egyben a hitet, a reményt, a szeretetet és az örömöt szimbolizálja.
Az adventi időszak kezdetét sokáig harangszóval jelezték. Ma már ez kezd kikopni a szokások közül, akárcsak az adventi böjt, pedig ez még a XX. század közepén is élt az idősek körében. Korábban heti háromszor tartózkodtak az Úr jövetelét váró időszakban a hústól, aztán ez kettőre, szerdai és pénteki napra korlátozódott. Még nagymamáink is kerülték az adventi időszakban a zajos mulatságokat, a táncot, még lakodalmakat sem tartottak, sőt a kocsmákban ebben az időszakban csak utasokat szolgáltak ki.
Ha nem is olyan szigorút, mint a nagyböjtkor, hústilalmat az egyház advent idejére is előírt, XIV. Kelemen pápa ráadásul „személyre szabta” szerda–péntek ritmussal (1774), ez fenn is maradt 1918-ig; az idősebbek még emlékezhetnek rá, 1956-ig december 24-e szigorú böjti nap volt.
De a testi böjtölésen kívül, az önmagunkba térés is fontos: érdemes visszaszorítani a zajforrásokat, elcsöndesedhetünk, és emberi találkozásokra is nagyon megfelelő ez az időszak. A „meghallgató” magatartással kialakul egyfajta csöndesség az emberben. A belső pusztaságunkban pedig meghalljuk isten szavát.
