Háború a balkáni Risorgimentóért

2014. július 31., csütörtök 11:32, frissítve: csütörtök 12:20

Az I. világháború kitörésének körülményeiről, valamint a politikai háttérről tudhatunk meg többet.

Érdekfeszítő interjút közölt a június 28-án megjelent Magyar Nemzet hétvégi melléklete Mile Bjelajac szerb történésszel. A szerző, Margittai Gábor fontos érdeme ezen interjú megszervezése, tekintettel arra, hogy a hazai történészszakmának súlyos adóssága az első világháborúban hazánk ellenségeként harcoló államok szakirodalmának, nézőpontjának kellő ismerete. A fontosabb szerb munkák magyarul nem elérhetők. A következőkben néhány állítás árnyalását, illetve cáfolatát tartom szükségesnek.

A Ferenc Ferdinánd elleni merénylet végrehajtásának módjával kapcsolatban Bjelajac önmagával is ellentmondásba keveredik, amikor azt állítja, hogy Dimitrijevics ezredes és a hozzá hasonlóan militáns hívei ártatlanságát bizonyítja, hogy nem az általuk eljuttatott Nagant pisztolyokat használták a gyilkossághoz. A „feladat” végrehajtására az FN Model 1910 (a szám a pisztoly előállításának első évét jelzi!) Browning semmiképpen sem minősíthető „ósdi eszköznek”.

Amúgy a Fekete Kéz nem független terrorszervezet volt, szoros kapcsolatban állt a Narodna Obrana (Nemzeti Védelem) mozgalommal, amelynek még a szerb történész sem tagadja állami kapcsolatait, inkább az elhallgatás politikáját választja. A szerb állami támogatástól függetlenül mai, amerikai terminológiával élve a Monarchia háborúja jogosan értelmezhető terrorizmus elleni harcnak.

Problematikus Bjelajac azon állítása is, hogy Principék „egy boszniaihoz fordultak, Vojiszlav Tankoszics őrnagyhoz, a Balkán-háborúk szerb katonájához, aki ellátta őket revolverekkel és bombákkal”. Tankoszics ugyanis nem egyszerű katona, hanem törzstiszt, nem mellesleg Dimitrijevics beosztott tisztje volt, aki a fegyverek mellett ciánt is adott a potenciális merénylőknek, öngyilkosságra sarkallva őket. Nem véletlen, hogy a július 23-i osztrák–magyar ultimátum név szerint kérte Tankoszics kiadását. Ha valóban csak a saját szakállára cselekedett, akkor felvetődik a kérdés, hogy Szerbia miért is nem adta ki az őrnagyot, legalább részben teljesítve az ultimátum követeléseit.

Franz Conrad von Hötzendorf, a Monarchia összes fegyveres erőinek vezérkari főnöke valóban igen sokszor szorgalmazta a Szerbia elleni háborút. Azonban a gyalogsági tábornok nem „kereste elszántan a casus bellit”, végig a sofort einmarschieren! (az azonnali bevonulás) mellett kardoskodott éppúgy, mint a szarajevói merénylet után. Conrad nem foglalkozott olyan „apróságokkal”, hogy jogos-e egy háború, mert offenzív szemléletű, agresszív generálisként egyetlen cél lebegett a szeme előtt: a Monarchia egységének megőrzése. Ennek jegyében Conrad Olaszország ellen is többször megelőző háborút sürgetett, amikor Itália még hivatalosan a Monarchia szövetségének számított!

Ebből pedig az következik, hogy nem is Szerbia megleckéztetésére törekedett, hanem a dualista állam, mindenekelőtt a hadsereg tekintélyének megőrzésére, amelynek csak eszköze, tárgya volt a szerb állam. Conrad maga írja visszaemlékezéseiben, hogy rettegett attól a gondolattól: a többszöri részleges mozgósításokat követően – háború hiányában – egyszerűen szétesik a k. u. k. haderő.

Ferenc Ferdinánd halála után Conrad mozgástere nagymértékben megnövekedett, és Lawrence Sondhaus történész definíciójával élve az „Apokalipszis építészévé” vált. Nem felel meg a valóságnak az a kijelentés, miszerint Ausztria újra akarta formálni a Balkánt. A háború későbbi szakaszában is – miután Szerbia, Montenegró, Románia pacifikálása megtörtént – viszonylag mérsékelt területi követelések fogalmazódtak meg: például a Cattarói-öblöt fenyegető Lovcen hegy megszerzése. A birodalom elitje – Tisza Istvánnal az élen – pontosan felismerte, hogy a Monarchia lakosságának szláv arányát tovább növelni nem szabad; a fő cél a status quo ante bellum fenntartása azzal, hogy Szerbia szélsőségesen Monarchia-ellenes politikájával hagyjon fel.

Szerbia magát nyíltan a balkáni Piemontnak definiálta. (Piemont, pontosabban a Szárd–Piemonti, majd 1861-tõl Olasz Királyság) alapozta meg a Risorgimento, az Itália egyesítését célul tűző mozgalom programját, mindvégig fegyverrel támogatva, három ízben pedig megtámadva a Habsburg Birodalmat (1848, 1849, 1866). Érdekes történelmi párhuzam, hogy a radikális Garibaldi éppúgy kellemetlenné vált a központi olasz hatalom számára, mint Dimitrijevics Pasics számára! Bjelajac fontos megállapítása, hogy „a revizionizmus áramlatai előszeretettel vádolják meg Oroszországot azzal, hogy 1914-ben nem hagyta pácban Szerbiát”. Csakhogy Szerbia az osztrák–magyar ultimátumot abban a tudatban utasította vissza, hogy a cár támogatását már megszerezte, vagyis tudta, ha a dualista állam háborút indít ellene, a Monarchia hamarosan az Orosz Birodalommal is szemben találja magát.

A legsúlyosabb csúsztatás azonban pont itt, a támogatás kérdésében rejlik. Míg ugyanis az 1939. szeptember 3-i angol–francia hadüzenetet nyugaton csak szórványos csatározások követték, addig a cári birodalom haderejének több mint kétharmadát – vagyis négy hadseregét – indította meg a Monarchia ellen, a hetek előrehaladtával felgyorsuló mobilizációval pedig turkesztáni, szibériai hadosztályait sem Berlin, hanem a dualista állam felé indította. A cári birodalom legfontosabb célja a Monarchia szétzúzása volt, amellyel tevőlegesen igyekezett segíteni, vagyis áttörni Szerbiához.

Súlyos csúsztatás a szabácsi mészárlás azon interpretálása, amely lényegében rasszista indíttatásúnak ítéli azt. A civilként harcoló katonák jelensége és tömeges kivégzése ugyanis a nyugati fronton is jelen volt, ahol szintén (a cikkben egyébként említett) egyenruhahiány állt e jelenség hátterében. Ezen esetekben még az a toposz sem alkalmazható, miszerint a nagy háború hozta el ezt a fajta poklot, elég a napóleoni háborúk spanyolországi vagy oroszországi eseményeire gondolnunk. Ilyen helyzetekben egy katonai parancsnoknak sok mérlegelési lehetősége nincsen, mert a hadijog megsértésének értelmében a civilként támadókat köztörvényes gyilkosoknak kellett tekinteni.

A magyar kommentárban jelentős túlzás „a halottak és hadifoglyok százezreinek hátrahagyása”: a hivatalos osztrák hadtörténelmi összefoglaló alapján 1914 végéig a Monarchia 28 ezer halottat és 75 ezer hadifoglyot vesztett, a többi veszteséget a sebesültek, betegek tették ki. Ha a hivatalos statisztika kétezer eltűntjét is hozzászámoljuk, durván 105 ezer ember maradt Szerbiában, de néhány ezer hadifoglyot sikerült kiszabadítani 1915 őszén.

Potiorek kínos kudarcai ellenére e hadjáratok a végsőkig kimerítették a szerb hadsereget, így a balkáni állam arra kárhoztatott, hogy szövetségein múljon a sorsa. Jóllehet az osztrák–magyar csapatok csaknem kétszeres veszteséget szenvedtek (270 ezer fő), mint a szerbek (140 ezer fő), a Monarchia ekkor még tudta pótolni veszteségeit, amelyet a harmadik éve szinte folyamatosan háborúzó Szerbia már nem tudott megtenni.

Így a Monarchia döntően gyenge népfelkelő-alakulatokkal biztosította déli határát az 1915. októberi diadalmas hadjáratig. Szerbia pacifikálását éppen Oroszország keleti fronton elszenvedett súlyos vereségei tették lehetővé (a központi hatalmak a gorlicei áttörést követően a frontot ötszáz kilométerrel vetették vissza keletre). Az a tény, hogy a formálisan Szerbiáért harcoló – nyugati – antant erők „cserbenhagyták” a balkáni Piemontot, a leghívebben mutatja azt, hogy a nagy háború kirobbanásának okai messze nem Szarajevóban keresendők.

Forrás: Magyar Nemzet Magazin

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.