Lehet-e helyettesíteni a családot?

MNO

2016. május 23., hétfő 17:45, frissítve: hétfő 18:42

2015. augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, s ebből az alkalomból múltidézésbe fogtunk. Keressék a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Hetente többször is jelentkező válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott időszak számaiból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.


 

Lehet-e helyettesíteni a családot?

Ezt írta a Magyar Nemzet
További bejegyzéseinket itt olvashatja.

AZ ESŐ hirtelen suhintott végig a tájon, felkavarta a föld nyugvó szagát, szép, tisz­ta csönd lett, aztán a tóból egyhangú zúgás támadt, lük­tető, puha zaj, társa a csend­nek. Sötétedett. Fent még vibrált a fény.

A fiú a tó szélén állt egy lapos, nagy kövön, előrehajló testtel figyelt, akár az indiá­nok.

– Kit keresel? – kérdezte.
– Senkit – feleltem.
– Riportot írsz?
– Igen.
– Mikor kezdesz hozzá?

– Nem tudom.
– Folyton csak mászkálsz és beszélgetsz. Már reggel
, mi­kor felkeltünk, kérdezni akar­tam, hogy mit csinálsz itt? Csakhát nem mertem.
– Miért nem merted?
– Mert akkor azt mondják, hogy szemtelen vagyok.

– És most?
– Most egyedül voltál.

– A halakat lesed?
– A halakat mind kifogták
, Leeresztették a vizet és a ha­lak ott vergődtek az iszapban. De én úgyis elmegyek innen.
– Hová?
– Pomázra küldtek. Engem nem lehet használni semmire.
– Miért akarsz menni?
– Megvertek és röhögnek rajtam.

– Ki vert meg?
– A többiek, kint a gazda­ságban. Ha valamit rosszul csi­náltam, tarkón vágtak.

– Szóltál a nevelőnek?
– Nem érdemes. Én úgyse vagyok jó semmire.
– Mióta élsz itt?
– Talán fél éve.
– A szüleid?
Az apámat nem ismerem. De ha találkozunk, leszámolok vele.
– Miért?
– Az anyám azt mondta, pólyáskoromban labdázott ve­lem, és egyszer elfelejtett el­kapni, majdnem belehaltam. Te mit tennél, hogyha meg­vernének?
– Nagyon régen vertek meg utoljára.
– És elfelejtetted?
– Nem felejtettem el.
Engem még a másik in­tézetben megvert a tanító, az­óta csak arra gondolok, hogy visszafizetem neki.
– Csak arra gondolsz?
– Mikor egyedül maradok, eszembe jut. Mindenfélére gondolok és akkor olyan lesz a szemem, mintha sehova se néznék. És mindent elhibázok, mert nem tudok odafigyelni. Csak akkor térek észhez, mi­kor tarkón vágnak. Sohase tu­dok orra figyelni, éppen történik velem.
– És ezután mi lesz?
Nem tudom.
– Mezőgazdász voltál?
– Először asztalosnak ké­szültem, azután mezőgazdász­nak. De egyiket sem tudtam megtanulni.
– Buta vagy?
– Buta.
– Míg beszélgettünk, foly­ton arra gondoltam, hogy nem vagy buta.
– Tényleg arra gondoltál?
– Arra. Jó az, hogy egyik helyről a másikra vándorolsz?
– Megszoktam. Egyik he­lyen se tudnak velem mit kez­deni.
Hány éves vagy?
– Tizenhat.
– És most már ilyen lesz az életed?
– Nem tudom.
– Ha rád bíznák, mihez kezdenél?
– Hazamennék az anyámhoz. Azt az embert, akivel együtt él, elzavarnám, az anyám úgyis csak kényszer­ből él vele.
Most egyedül vagy?
– Egyedül.

A FÓTI GYERMEKVÁROS parkjában álltunk, s mind az ideig nyugodt derűt láttam magam körül, szép épületeket, tiszta termeket, vidám embe­reket, s már-már arra gondol­tam, ez az intézmény sima egyhangúsággal működik, a nevelők erőlködés nélkül vég­zik a dolgukat, csupán betart­ják a szokásos tempót, mint a forgalmisták, s rendben megy minden.

De ott a tó partján, míg ez­zel a cseppet sem ostoba, cseppet sem rosszindulatú, de tétova és elnyűtt fiúval, Tóth Jancsival beszéltem, megér­tettem, hogy mit jelent körü­löttünk a derű, mit jelent a többi gyerek kiegyensúlyozott és természetes kedélye, akkor értettem meg. hogy a család nélkül felnövőknél ez az álla­pot nem természetes, magától való, hanem eredmény, amiért küzdeni kellett, amiért lanka­datlanul és szívósan meg kell küzdeni. Tóth Jancsi sorsának keserve és sivársága láttatta meg velem a többiek sorsának ívelését.

A gyermekvárosban két esztendővel ezelőtt egy tizenhat éves fiú öngyilkos lett. Emlé­kezett halott édesanyja utolsó szavaira: „Kisfiam, szeretné­lek látni tizenhat éves korod­ban, jaj, nem is tudom, akkor milyen leszel.” A gyerek em­lékezett és a születésnapján felakasztotta magát a park­ban.

És mindannyian, akik itt él­nek (jobb körülmények között, mint a kintiek közül sokan), érzik a család hiányát, s vagy így, vagy úgy, felelnek erre a hiányra. És ha nem kapnának helyette valami mást, hozzá hasonlót, akkor egész életük­ben hamis menedékként, haszontalan vigaszként hordoznák a nem ismert, vagy alig ismert szülők emlékét, s ön­maguk sajnálatát. A fóti pe­dagógusok jól tudják, hogy a tisztaság, a rend, a fegyelem csak alapja az emberré válás­nak, pillér, amire építeni le­het, jól tudják azt is, hogy ha tizennyolc esztendős korában egy gyerek elhagyja az intéze­tet, szakmát vagy érettségi bi­zonyítványt szerezve, ezzel a csöppet sem lebecsülendő ténnyel nem ért véget a dolguk. Ugyanúgy, ahogy a család szemmel tartja és segíti fel­nőtté vált fiait, a fóti gyer­mekváros is szoros kapcsola­tot tart végzett növendékeivel.

– Ez nemcsak a gyerekek­nek jelent sokat, hanem mi­nekünk is – mondja Barna Lajos igazgató. – Azok a nö­vendékeink, akik egyetemre kerültek, a nyári szünidőt itt­hon töltik, s helyettesítik a szabadságra ment nevelőket. A munkájuk többet ér egy idegen pedagógus tevékenysé­génél, nem rombolják össze a szokásainkat, mert ebben nőttek fel. Tudják, miről van szó, a kisebbeket magukhoz közelállónak érzik, s a fele­lősség, amit másokért vállal­nak, megérteti velük, hogy immár felnőtt, önálló embe­rek, akik felelősek saját sor­sukért is.

Fót, az innen eltávozottak­nak az otthont jelenti, s egy-egy pedagógus, egy-egy ap­róbb gyerek a szülőt, a test­vért.

AZ ELSŐ SZAKKÖZÉPIS­KOLÁSOK húsvétkor csoma­got küldtek az egyetemisták­nak. Érdemes néhány válasz­levélből idézni:

„Tudom, hogy ilyen távol­ról is közétek tartozunk.” „Ki­csit szégyelltem magam, mi­kor felbontottam a csomagot, részben azért, mert nekünk tavaly ilyesmi nem jutott eszünkbe, részben azért, mert a sok rokon közül senki sem gondolt rám. Szeretném a bi­zalmatokat kiérdemelni.”

Így hát a gyermekváros töb­bet jelent, mint a rokonok népes tábora, az itt töltött idő valódi emléke helyettesíti a család idealizált, s éppen azért bénító emlékét.

„Akiben csak egy kevéske akarat lakozik, véghez tudja vinni azt, amit én” – írja egy főiskolás az otthon levőknek. „Tudom, hogy a gyermekvá­rosban nem könnyű az élet, de higgyétek el, máshol még nehezebb.” – Az idősebb testvér figyelmeztetése ez, aki megér­tette már, hogy a gyermek­város védettsége mennyit je­lent, azt is érti, hogy a ki­sebbeket föl kell készíteni az „idegen világ” elfogadására.

Pedig az a világ nem is olyan idegen – mondja az igazgató. – Mi nemcsak azt akarjuk, hogy a gyermekváros megvédje a fiatalokat az élet nehéz görcseitől, hanem azt is, hogy annak idején más, ne­hezebb körülmények között is élni tudjanak. Nem zárkózunk el a világtól, csak annyira, ahogy minden család elzárkó­zik, annyi védettséget adunk, amennyire egy gyereknek szüksége van. Növendékeink bejárnak Pestre. A szakkö­zépiskolások és ipari tanulók gyárban dolgoznak, s azt sem kérjük tőlük számon, hol töl­tötték kimenő idejüket, és azt sem, mivel töltötték. Csak az­zal a gyerekkel van baj, aki tizenhat éves korában kerül hozzánk, mert ilyenkor már az ember jellemén változtatni alig-alig lehet.

KILENCSZÁZHÚSZ fiatal él a fóti gyermekvárosban. A legkisebbek három, a legidősebbek tizennyolc esztendősek.

– A gyermekotthonok ingerszegény környezetében a kicsi­nyek érdeklődése beszűkül, közömbössé válnak, s ez a kö­zömbösség a világ sokfélesé­gének nemismerése végigkísé­ri őket egész életükön. A mi helyzetünk lehetővé teszi, hogy az idősebb növendékek család után vágyódása a ki­sebbeknek olyan életformát biztosítson, amely megközelíti azt, amire múlhatatlanul szük­ségük van. Társadalmi mun­kával játékházakat és játszó­tereket építünk, a szakközépiskolás lányok idejük nagy részét az óvodások között töl­tik, a háromévesek szinte anyát választhatnak maguk­nak. Az érzelmek többet je­lentenek a tárgyaknál, az élet­forma többet jelent a környe­zetnél.

A környezet ennél jobb alig­ha lehetne. A park, a tó, a sportpályák, az iskolák, a mű­helyek, a bölcsődék, a diák­otthonok, a nevelés ideális le­hetőségeit biztosítják. A kilencszáz gyereket háromszáz felnőtt gondozza. Háromszáz erre érdemes felnőtt. Mert a fóti gyermekváros nevelői, szakemberei nem véletlenül kerültek ide. Nem véletlen az sem, hogy ottlétem alatt egyetlen pedagógus sem pa­naszkodott fáradtságra, túlter­heltségre, pedig a munkájuk nehezebb, mint a hagyomá­nyos értelemben vett pedagó­gusi munka. Hosszas mérlegelés előzi meg, mielőtt valaki Fótra kerülne nevelőnek. Ren­geteg jelentkező közül választ­ják ki azokat, akikben elég szeretet, értelem és kitartás van, olyanokat választanak ki, akik erre tették fel az életü­ket.

S így, egyre kevesebb Tóth Jancsival találkozhat az em­ber Fóton. Egyre kevesebb azoknak a száma, akik nem lelik helyüket, csak vágyakoz­nak, s maguk sem tudják, miért, hová.

Pedig valamennyi állami gondozásra szoruló gyermek sorsa így indul. Az adott helyzet, a magárahagyatottság kezdetben kilátástalanságot szül, s csak szívós, napról nap­ra megújuló küzdelemben ke­rekedhet felül az ember.

A fóti gyermekvárosban nem illemtudó, rendszerető gyerekeket nevelnek, hanem embereket készítenek elő az életre, úgy, hogy a többi emberhez hasonlók legyenek.

Kristóf Attila (1966. május 8., 11. oldal)

 


Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a bittner.levente@mno.hu címre!

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.