Naphimnusz fekete-fehérben

Naphimnusz fekete-fehérben: a világ egyik leghíresebb fotósa, Sebastiao Salgado képei a Műcsarnokban

Tölgyesi Gábor

Tölgyesi Gábor

2017. szeptember 6., szerda 20:51, frissítve: szerda 21:14

„A fotográfus valójában a fénnyel rajzol. Egy ember, aki fénnyel és árnyékkal írja és újraírja a világot” – mondja elfogódottan a német filmrendező, Wim Wenders a brazil Juliano Ribeiro Salgadóval közösen forgatott filmjében, A Föld sójában, amely annak ellenére nyűgözte le a nézőit, hogy az idő nagy részében fekete-fehér állóképeket mutat. Az alkotás − amelyet számos fesztiváldíjjal jutalmaztak, Oscarra is jelöltek − mondhatni, majdnem olyan, mint egy dramatizált diavetítés. Persze mégsem az. A fénnyel rajzolt képek, és annak készítője, a világ egyik legnevesebb fotográfusa, Sebastiao Salgado ugyanis annyira képes megigézni az embert, hogy elhiteti, vele együtt bárki írhatja és újraírhatja a világot, ha képes legalább az együttérzésre. Mert az mindenképp kiderül a filmből, hogy a jó kép titka valójában nem a tökéletes kompozíció, a szépérzék vagy a drága fotósfelszerelés, hanem a gondolkodó és érző ember, aki érti és értelmezi mindazt, amit lát és meg akar mutatni.

A filmet éppen akkor forgatták, amikor Salgado 2004 és 2011 között a Genezis-sorozatát készítette, s dráma a drámában: Julianónak alkalmat adott arra is, hogy végre megismerhesse a mindig úton lévő apját. Salgado alig megközelíthető helyekre ment, a természetet, az állatvilágot és az őslakos népeket kutatta fel olykor igencsak kockázatos körülmények között − gleccsereket és kanyonokat, őserdőket és sivatagi dűnéket, a természettel harmóniában élő, ám a civilizációt és annak ártalmait nem ismerő, apró törzseket. Aztán világ körüli útra indultak a Genezis-sorozat fotográfiái is – eddig négymillión látták őket −, mától november 12-ig több száz látható belőlük a Műcsarnokban.

 
A világon már csak a murszi és szurma nők viselnek ajaktányért. Dargui egy murszi falu a Mago Nemzeti Park területén, Jinka közelében. Etiópia, 2007
Fotó: Sebastiao Salgado
 

A tárlat öt részre tagolódik. A Déli félteke fejezete alatt különösebb veszélyek nélkül juthatunk el az Antarktisz fagyos tájaira – Salgadónak és kísérőinek külön hajót készítettek erre az expedícióra, de még így is majdnem otthagyták a fogukat –, vagy a Falkland-szigetekre, ahol a világ legnagyobb albatroszkolóniája él (bár a területért nem emiatt tört ki háború annak idején az Egyesült Királyság és Argentína között).

 
Jéghegy a Paulet-sziget és a déli Shetland-szigetek között a Weddel-tengeren. Antarktiszi-félsziget, 2005
Fotó: Sebastiao Salgado
 

Viharmadarak, kormoránok, pingvinek, fókák és bálnák útját kísérhetjük végig a Természeti szentélyek kiállítási részig, ahol végre feltűnik – Salgado szavaival – a világ legveszélyesebb vadállata, az ember is.

 
Állszíjas pingvinek (Pygoscelis antarctica) egy jéghegyen a Zavodovski- és a Visokoi-szigetek között. Déli-Sandwich-szigetek, 2009
Fotó: Sebastiao Salgado
 

E szentélyek – némi képzavarral élve – a Föld földöntúli szépségét mutatják meg, s olykor meséket idéznek, frissen megszilárdult lávafolyáson megtelepedő kaktusszal, vagy víz felett lebegni látszó gombaszigettel, amelyet teljesen belakott a majomkenyérfa. A tengeri leguánnak a Galápagos-szigeteken szinte akkora a mellső végtagja, mint egy megtermett férfié, talán, ha elvinnék Afrikába, előle is úgy menekülne az elefánt, mint az emberek elől, akiket orvvadásznak vél.

 
Tengeri leguán (Amblyrhynchus cristatus). Galápagos, Ecuador, 2004
Fotó: Sebastiao Salgado
 

Igen, a kiállítás következő részében eljutunk Afrikába is, többek között a namíbiai himba pásztorokhoz, a szudáni dinkákhoz, a Kalahári sivatag busmanjaihoz, az etióp murszikhoz és szurmákhoz, akiknek asszonyai a világon utolsókként még viselnek ajaktányért. S aztán az Északi terekben bepillanthatunk Alaszka tájaiba, láthatjuk Észak-Szibériát és rozmárjait, vagy a Kamcsatka félsziget őslakosait. 

 
Különlegesen zord időben a nyenyecek rénszarvasaikkal együtt több napot is eltölthetnek egy helyen. Az Ob folyótól északra, a sarkkörön belül. Jamal-félsziget, Szibéria, Oroszország, 2011
Fotó: Sebastiao Salgado
 

Végül Amazónia és Pantanal képei ígérik újra a földi paradicsomot.

 
Brazília Mato Grosso államának Felső-Xingu térségében a waura nép a falu közelében lévő Piulaga-tóban halászik. A Felső-Xingu-medence sokféle népnek ad otthont. Brazília, 2005
Fotó: Sebastiao Salgado
 

Aki 2003−2004-ben látta Salgado képeit a Ludwig Múzeumban, most egy kicsit meglepődhet: annak idején az Exodus című kiállítás is megerősítette a művész „fotóantropológus” és „aktivista fotós” jelzőit. A brazil fotográfus menekülteket, kivándorlókat ábrázoló képeit látva senki sem sejthette, hogy egy nap majd tájképeket örökít meg, persze nem faliposzter-stílusban, hanem salgadósan.

 
Zambiában az elefántokat (Loxodonta africana) orvvadászok tizedelik, ezért félnek az emberektől és a járművektől, gyorsan beszaladnak előlük a bozótokba. Kafue Nemzeti Park, Zambia, 2010
Fotó: Sebastiao Salgado
 

Ismerve korábbi és későbbi munkáit, érthető és értékelhető ez a feloldás az életmű megkoronázásaként, amelyet a mostani fotográfiái adnak: Salgado korábban megjárta a poklot, és tapasztalatait meg is mutatta. A jelenleg Párizsban élő művész még egyetemistaként menekült el Brazíliából a katonai diktatúra elől az 1960-as években, miután politikai tiltakozó akciókban vett részt, s bár Európában kezdetben egy bank közgazdászként kereste a kenyerét, igazságérzete, szociális érzékenysége sosem csillapodott, s Párizsban sem a divat szédítette el, amikor fényképezőgép került a kezébe.

 
A déli simabálna (Eubalaena australis) kedveli a Valdés-félszigetet, mert annak két öble, a Golfo San José és a Golfo Nuevo menedéket kínál számára. Gyakran úgy úszik, hogy a farkát a víz felett tartja. Valdés-félsziget, Argentína, 2004
Fotó: Sebastiao Salgado
 

Legtöbbször hosszú éveken keresztül járt körül egy-egy témát: a nyolcvanas–kilencvenes években Munkások című projektje a kétkezi munkások eltűnőben lévő életmódját, sokszor kegyetlen világát dokumentálta világszerte, 1993-tól 1999-ig pedig Vándorlás címmel a háború, az éhség, a járványok, a természeti katasztrófák, a környezetkárosodás és a demográfiai nyomás elől menekülő tömegeket örökítette meg Koszovótól kezdve Vietnamon és Afrikán át Brazíliáig, több mint negyven országban. Utóbbi sorozat képei jártak Budapesten is.

 
Teureum, a mentawai törzs sámánja (sikerei) és főnöke. Ez a sámán a szágó számára készít szűrőt a szágópálma leveleiből. Siberut-sziget, Nyugat-Szumátra, Indonézia, 2008
Fotó: Sebastiao Salgado
 

Aki látta őket, bizonyára szíven ütötték a zairei menekülttáborban, a ruandai tömegmészárlás idején készült képek. Salgadót olyannyira megviselték a látott és megörökített szenvedések, hogy súlyosan belebetegedett, s talán fel sem épül, ha nem talál vissza a természethez: brazíliai családi birtokán belekezdett a kipusztított őserdő visszatelepítésébe, s Földintézet néven természetvédelmi parkot létesített.

 
A navajo területen torkollik egymásba a Colorado és a Kis-Colorado folyó. A Grand Canyon Nemzeti Park a kettő találkozása után kezdődik. Arizona, USA, 2010
Fotó: Sebastiao Salgado
 

A Genezis című kiállításnak ez az előtörténete: Salgado rendkívüli örömmel látta, hogy a Föld 46 százaléka valójában épp olyan érintetlen, mint amilyen a Teremtés pillanatában lehetett. A rácsodálkozásnak ez az öröme árad a képeiből, mintegy azt üzenve, talán mégiscsak megmenthetők vagyunk. Kicsit olyan, mint Assisi Szent Ferenc Naphimnusza fekete-fehérben, ahol bátyánk, a Szél, kedves húgunk, a Víz, a felhő, a derűs ég s a vihar is Isten áldásait dicséri.

 
Hatalmas homokdűnék Albrg és Tin Merzouga között, Tadrartban, Djanettől délre. Algéria, 2009
Fotó: Sebastiao Salgado
 

A kiállítással egy időben további két tárlat is nyílt a Műcsarnokban: a szlovák Jozef Suchoza installációja, a Határvidék a jelen szellemi kiüresedésére reflektál, az orosz Olga Tobreluc Új mitológia című tárlata pedig mitológiai és bibliai témákat fogalmaz újra. E három kiállítás együtt a Metamorphosis (Átváltozás) című közös címet kapta, ami többes számot érdemelne, ha (utóbbi tárlat okán) Ovidius fő művére akar utalni. Mert így kafkai.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.06.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Richárd

Titkos kommunikációs stratégia oldalanként 450 ezerért Cegléden

A város fideszes önkormányzata hivatalosan üzleti érdekből rejtegeti méregdrága tervét.

Tompos Ádám, Schuszter Csaba

„Jelentsen fel, úgysem fog történni semmi”

A Központi Nyomozó Főügyészség előtt a fideszes „jelölt” karácsonyi csomagjának ügye.

Majláth Ronald

Szélesedő szakadék, és egy elveszett nemzedék

Egyre nehezebb tapasztalatlan fiatalként boldogulni a globalizált világban.

Pallagi Marianna

Aggódnak a magyarok, amiért ukrán katonákat telepítenének Kárpátaljára

A helyi magyarok úgy vélik, hogy a nacionalisták után a frontot megjárt harcosok is célba vennék őket.