Demokratikus önkényuralom

2017. szeptember 5., kedd 16:17, frissítve: kedd 19:11

Vlagyimir Putyin budapesti látogatásából hiányzott a romantika. Pedig ha az elnöki–miniszterelnöki találkozó körülményeit nézzük, nagyon is helyénvaló lett volna némi izgalmas titokzatosság, mert így csak az unalmas politikai homály lett osztályrészünk. Nem derült ki, hogy ki hívta meg Putyint, mi célból, miről tárgyalt Orbán Viktorral, miben állapodtak meg, egyáltalán, mi szükség volt erre az alig egyórás, de legalább félnapos tortúrát igénylő pofavizitre, amely a jelek szerint nem tartozik senkire. Akkor már az is jobb lett volna, ha nem jelentik be Putyin érkezését, hanem csak úgy váratlanul feltűnik a sportcsarnok lelátóján, kezében egy nagy zacskó szotyolával, amelyet Orbán Viktornak hozott meglepetésajándékként.

Vagy jöhetett volna inkognitóban, egyszerű KGB-ügynöknek álcázva, azok nyugodtan nyüzsöghetnek itt Budapesten amúgy is, nem tűnnek fel senkinek.

Becsempészhették volna egy rejtekajtón át a sportcsarnokba, egy hátsó lépcsőn, fel egyenesen a magyar miniszterelnök titkos páholyába.

Mindenesetre sokkal érdekfeszítőbb és szórakoztatóbb lett volna, az újságok is tudtak volna mit írni, nem csak találgatni és a semmiben tapogatózni. Nem beszélve arról, hogy két ilyen, a népének kedvében járó vezetőhöz sokkal illőbb és méltóbb lett volna egy színes és figyelemfelkeltő produkció, mint a fantáziátlan, semmitmondó protokoll. Így a közvélemény-formálás szorgos robotosai a nagy eseményről nem vagyis csak alig tudtak tudósítani, helyette Putyin személyéről születtek különböző sajtóteljesítmények.

Az ellenzéki orgánumok azt tartották fontosnak ismételten elmondani, hogy Putyin egy zsarnok, despota, diktátor, aki leállította és visszájára fordította az éppen csak beinduló oroszországi demokratikus folyamatokat, korlátozza az emberek alapvető jogait, birodalomépítő ambícióinak rendeli alá népe szabadságát. A kormánypárti sajtó viszont azt hangsúlyozta, hogy rendet teremtett Oroszországban, a lakosság rajong érte, mindig nagy fölénnyel választják újra. Megjegyzendő, hogy amikor Putyin még Gyurcsánnyal kokettált, az újságírók pont fordítva voltak bekötve.

Most viszont tényleg feltűnő volt, hogy a kormányközeli jobboldal milyen rajongó szeretetet érez az orosz elnök iránt (csak azért nem imádatot, mert az valaki másnak jár).

Nagy formátumú, korszakos jelentőségű politikusnak nevezték, akitől még maga Orbán is példát vehet, főleg abban a tekintetben, ahogy a nemzetrontó, hazaáruló libsiket ráncba szedte. Különösen üdítően hatottak az olyan típusú eszmefuttatások, amelyek a hatalomhoz közeli tárgyilagosság szellemében megemlítették: Putyint tekintélyuralmi rendszer létrehozásával, az ellenzékkel szembeni antidemokratikus módszerek alkalmazásával szokták megvádolni, de még ha igaz lenne is mindaz, amit felhoznak ellene, csak a javára írandó, mert az orosz hagyományok szerint jár el. Az oroszok ezt szeretik, ezt várják tőle, nekik ez jár.

Kérdés, hogy miként vélekednek erről a haladó hagyományról azok a Putyin számára kellemetlen ellenzékiek, akiket koncipiált perekben bebörtönöztek, vagy azok a kevésbé „szerencsések”, akiket titokzatos körülmények között lemészároltak soha el nem fogott merénylők. Rettegett Iván és Sztálin hagyománya ez. A cárok többsége száműzte az ellenfeleit, az is elég tekintélyuralmi eljárás, csak túlélhető. Ám mielőtt elvesznénk az orosz történelem forgatagában, gondolkodjunk el egy aktuálisabb problémán: vajon a választási győzelmek legitimálják-e az önkényeskedő hatalmat?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.05.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.