Megregulázott nyilvánosság

2016. december 27., kedd 19:07, frissítve: kedd 19:28

Lengyelek és magyarok már sok megható és felemelő példáját adták a valódi szolidaritásnak. Fontos kiemelni a „valódi” jelzőt, mert a szocializmus idején egyfajta pszeudoszolidaritást is próbáltak ráerőszakolni a két népre, ám az egyszerű, egészséges lelkű emberek szívósan védekeztek ellene. A pszeudoszolidaritás lényegét Kádár János igen plasztikusan fogalmazta meg, valamikor a 80-as évek elején, a lengyelországi forrongásokra reagálva. A két népet hagyományos barátság fűzi össze, de a népek barátságánál sokkal fontosabb a két munkáspárt hagyományos barátsága, mondta volt Kádár, amely kijelentés akkor is egy hátborzongató baromság, ha sokan tényleg így gondolták és hitték. Oly sokan, hogy mostanában a hatalom mintha ismét igyekeznék visszacsempészni valami nagyon hasonló, alattomos agyrémet a közgondolkodásba.

Két, papíron jobboldali párt, amelyeknek közös meggyőződésük, hogy a jobboldal az emberek fölött van, ezért azt hiszik, hogy az általuk vezényelt nép igényli is, hogy választott vezetői lenézzék őt. A két testvérpárt sokat tanul egymástól, így fordulhatott elő az a meglepő eset, hogy magyar kormányzati médiadiktátumok miatt a lengyel ellenzék tüntetett Varsóban. Na, nem arról van szó, hogy a két nép fiai a szolidaritás új, magasabb szintjére léptek, hanem arról, hogy a magyar parlamentben a tudósítók megrendszabályozására kiagyalt módszereket a lengyel kormánytöbbség átültette a szejmbe, és amit a magyar közvélemény különösebb zúgolódás nélkül lenyelt, azt a lengyel ellenzék heves tüntetésekkel fogadta.

Igaz, lengyel barátaink továbbfejlesztették a magyar modellt, mert míg nálunk a parlamenti tudósítókat egy szobába zsúfolták, s ténykedésüket arra az egy helyiségre szűkítették, addig a lengyelek a kezelhetetlen (értelmes, fontos, aktuális kérdéseket feltevő) újságírókat be sem engedik a szejmbe, hanem a törvényhozás épülete közelében egy másik házban biztosítottak nekik helyet. Ott aztán végképp csak a kormány kiválasztott sajtómunkásai tehetnek fel kérdéseket a nép elhivatott képviselőinek.

Természetesen minden közszereplő eldöntheti, hogy kinek, mikor, hol és miről nyilatkozik, tájékozódási kötelezettsége csak a saját szakterületén, saját felelősségi körében, közérdekű kérdésekről van. A „mi a véleménye a másik politikus anyagi helyzetéről” típusú kérdések nem tartoznak a válaszadási kötelezettség körébe.

A kérdezett jogai nem könnyítik meg az újságírók dolgát, de nem korlátozzák, hanem szabályozzák a sajtó- és a véleménynyilvánítási szabadságot. Ezért különösen felháborító és visszataszító, amikor az amúgy is hatalmi pozícióban lévő politikusok visszaélnek ez irányú jogaikkal (is). Süketnek tettetik magukat, keresztülnéznek az újságírón, mintha ott sem lenne, közérdekű ügyekre azt mondják, hogy senkinek semmi köze hozzá stb.

Még visszataszítóbb, amikor a jogsértéseiknek még intézményi keretet is adnak. Egészen sajátos gyakorlatot vezetett be az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi), amely megtiltotta a dolgozóinak, hogy a Hír TV-nek, a Lánchíd Rádiónak és a Magyar Nemzetnek nyilatkozzanak. Vezetőjük, Balog Zoltán biciklitúltologatás-ügyi miniszter már korábban bejelentette, hogy nem áll szóba ezen orgánumokkal. Ez neki szíve joga. Ám a munkatársainak még ő sem tilthatja meg, hogy bármilyen fórumon nyilatkozzanak. Ez nemcsak a szokásjognak, az illemszabályoknak mond ellent, hanem az alkotmánynak (alaptörvénynek) is. Netán azt is megtiltja, hogy a minisztérium dolgozóinak politikai meggyőződésük legyen, esetleg horribile dictu gondolkodni merészeljenek?

Jellemző módon, a lengyelországi tüntetésekről a közszolgálati, magyarán: elfogultan kormánypárti médiumok alig vettek tudomást.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.12.27.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.