Tematizált semmitmondás

2017. augusztus 10., csütörtök 14:19, frissítve: csütörtök 17:59

A pártok szeretik – olykor csak szeretnék – tematizálni a közbeszédet. Két választás között afféle erőfelmérésnek tekinthető, hogy melyikük ötleteit kapja fel a média, melyik tud olyan képet sugározni magáról, mintha folyamatos szellemi alkotómunka folyna nála. Valójában a közbeszéd tematizálásának vágya önáltató pótcselekvés. Ugyanis egy jól működő párt a felvetődő társadalmi problémákra ad folyamatosan pontos, érvényes és nem mellékesen közérthető válaszokat. Ha ezt teszi, akkor nem tematizálja, hanem uralja a közbeszédet. Más kérdés, hogy erre pillanatnyilag egyik párt sem képes. Az aktuális gondok helyett érdekes, de nem sürgősen megválaszolandó kérdésekkel hozakodnak elő, rágódjon azokon a választópolgár.

A tematizálásnak is megvannak az íratlan, de feltétlenül megtartandó szabályai. Végzetes következményekkel járhat, ha egy párt a saját belső botrányaival traktálja a közvéleményt. Az sem jó, ha olyan ügyeket akarnak megvitatni, amelyeket később számon lehet kérni. Visszaüthet, ha valaki fizetés- vagy nyugdíjemelést ígér. Az ilyeneket átfogó és ködös reformtervezetek közé kell csomagolni. Vannak állandó „gumicsontok”, mint a halálbüntetés vagy az uniós tagság, ezeket nem túl gyakran, de rendszeresen előszedhetik, ahogy minden olyan kérdést is, amelyeket nemzetközi szerződések szabályoznak, tehát tét és következmények nélkül megtárgyalhatók. Célravezető lehet még a „múlthoz való viszony” tisztázása, bár ez azzal a veszéllyel jár, hogy az adott pártot valamely történelmi gyalázat örökösévé billogozzák.

Az utóbbi napokban a Jobbik két halaszthatatlanul fontos témával próbálja magához ragadni a közszót. Tudjuk, hogy a párt régebben erősen kifogásolható tételekkel szórakoztatta (bosszantotta) a médiafüggő lakosságot. (Zsidóztak, cigányoztak, gárdáztak, bolsevikoztak, besúgóztak, fenyegetőztek stb.) A cukiságkampány nyomán ezekkel többé-kevésbé felhagytak, de elveszítették a párt arculatát is. Azóta újat keresnek, de nehezen megy. A radikális középpárti státus csak verbálisan létezik, a valóságban nem. Nyilván az arculatalakító tevékenység része a két téma is, amit most forgalomba állítottak. Ha az ügyeket tematizálásra szánták, elég ügyesen választottak. Ha abban reménykedtek, hogy elképzeléseik megvalósulnak, nem sok biztatót mondhatunk.

A népszavazási kezdeményezés az európai bérunióról az ország elsöprő többségének kedvére való megoldás lenne. De félő, hogy a közép- és kelet-európaiak bérfelzárkóztatásához egy sikeres népszavazás is édeskevés lenne. Mert az Európai Bizottság napirendre tűzheti a kérdést, támogathatja is, ám az állásfoglalása senkit nem kötelez semmire. De jó álmodozni arról, hogy egy magyar dolgozó is annyit keres, mint német kollégája. Kérdés, hogy a magas bérek mellett hány embernek lenne munkája?

A választójog korlátozása állandóan visszatérő motívum a politikai diskurzusban. „Az a demokrácia legnagyobb hibája, hogy az egyetemi professzor szavazata ugyanannyit ér, mint egy analfabétáé” – szokták mondogatni választások után a vesztesek. Most Dúró Dóra felvetette, hogy a választójogot kössék iskolai cenzushoz. Akinek nincs alapfokú végzettsége, ne szavazhasson. Azóta ez a politikai vitaműsorok sztártémája. Mindenféle korlátozás indokolható, de semmi nem támasztja alá azt a feltételezést, hogy az iskolázottsági cenzus érdemi változást hozna a választások eredményében.

Sőt a demokráciák a mind szélesebb kört érintő szavazati jog felé haladnak. A történelem viszont számos abszurd kezdeményezést ismer. Emlékezzünk a Tanácsköztársaság választási rendszerére. Mindenki választójogot kapott, csak a kizsákmányolóktól, a munka nélküli jövedelemből élőktől, a kereskedőktől, a lelkészektől, a szerzetesektől és az elmebetegektől vonták meg. Ellenben a munkásszolidaritás szellemében a világ összes proletárjának magyar választójogot adtak volna.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.08.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.