A bősz Fekete Párduc a sötétben tapogatózik

2018. február 16., péntek 18:23, frissítve: péntek 21:02

Azt már a Fekete Párduc mozikba küldése előtt tudni lehetett, hogy ezúttal valamivel többről lesz szó, mint egy éppen aktuális Marvel-filmnél, amely ismét bemutat nekünk egy nagyszerű és hajlíthatatlan szuperhőst. A Walt Disney ugyanis az újra komolyabban föllángoló rasszizmus, társadalmi és nemek közti elnyomás, illetve megaláztatás közepette hozott ki egy olyan művet, amelyet többségében fekete alkotók készítettek, fekete színészekkel, ráadásul igen erős női karaktereket is szerepeltetnek benne. Mindez elsőre igen nemes és szép küldetésnek hangzik; más kérdés, hogy az egyre nagyobbra hízó vállalat nagyrészt marketingfogásként használta fel e hangzatos ügyek felkarolását és az azok melletti kiállást, ugyanis maga a film azért nem merészkedik túl néhány égető kérdés fölvetésén (igaz, egy erős folytatás ezen még bőven változtathat).

T’Challa herceggel (Chadwick Boseman) és apjával, T’Chaka királlyal (John Kani) az Amerika kapitány (Polgárháború) című filmben találkozhattunk először. Az történt akkor, hogy egy robbantás során Wakanda vezetője meghalt, így fiáé lett a trón, és végleg ő vált az új Fekete Párduccá. Nagyjából itt veszi fel a fonalat a mostani mozi, hiszen T’Challa apja régi ellenfelét és gyilkosát, Ulysses Klaue-t (Andy Serkis zseniális) üldözi. Klaue mellett viszont fölbukkan egy még keményebb ellenfél, aki múltbeli sérelmeit igyekszik megtorolni az újdonsült wakandai királyon.

Érdekes és örömteli húzás volt a Marveltől, hogy ezúttal egy-két, már korábban látott mellékszereplőn túl nem akarta a már ismert szuperhősökkel megterheli ezt a történetet, így a teljes játékidő a karakterek megismerésére, fejlődésére és esetleges elhullására fókuszál. Kár, hogy ezt egy nem túl érdekfeszítő, kiszámítható és meglehetősen unalmas akciójelenetekkel teletűzdelt történet segítségével teszi. Ahogyan a Wonder Woman a nőknek akart igazságot szolgáltatni, a Fekete Párduc a feketék esetében próbálta meg ezt – de egyik kísérlet sem sikerült igazán, bár utóbbi így is élvezetes, nem úgy, mint az érdemtelenül agyondicsért, valójában bűnrossz előbbi. Pedig a Fekete Párduc nem érdemtelenül válhatott volna egy jó ügy zászlóshajójává. Ő volt ugyanis a képregények világában az első afrikai és az első fekete szuperhős (Stan Lee és Jack Kirby épp ugyanabban az évben, 1966-ban szerepeltette őt először, amikor a hasonló nevű polgárjogi mozgalom is megalakult, átmeneti dilemmát okozva ezzel a készítőknek), jóval megelőzve olyan karaktereket, mint például Sólyom, a Zöld Lámpásként Hal Jordant leváltó John Stewart vagy Vihar az X-menből (akit későbbi történetekben T’Challa feleségül vesz). Így hát az sem véletlen, hogy ő kapott most először teljes filmet (bár a Penge és Az ivadék ezen a téren gyorsabb volt), amelyből a lehető legjobb alkotói és szereplőgárda próbálta a legtöbbet kihozni. Ám hiába az egyébként remek rendező, Ryan Coogler, aki A megálló és a Creed (Apollo fia) című filmeket is jegyzi. És hiába a remek színészek is: Michael B. Jordan, Daniel Kaluuya, Andy Serkis, Danai Gurira, Forest Whitaker (nem, Chadwick Boseman nincs közöttük). Mindezek ellenére az egész mű beáll a színes-szagos Marvel-filmek sorába, amiken jót lehet szórakozni, de nem váltják meg a világot (maximum a sajátjukat).

Pedig Wakanda mint rejtőzködő csodanemzet nagyszerű szimbólum. Jókora dilemmát okoz nekik, megőrizzék-e kissé önző önállóságukat, vagy nyissanak-e más nemzetek irányába, megosztva ezzel elképesztően fejlett technikai tudásukat és erőforrásaikat. Kár, hogy a CGI-ország bemutatása kimerül néhány látványosnak gondolt képben, ahogy az ott élő törzsek is olyannak látszanak, mintha csak a dél-afrikai labdarúgó-világbajnokság legfurább ruháiban ugráló szurkolóit válogatták volna össze, vuvuzela nélkül. És a részben a hiperszupersztár Kendrick Lamar által összehozott filmzene is nagyjából annyit ér, mintha egy roma szuperhős (valaki már igazán kitalálhatná) kalandjait Kis Grófo próbálná meg földobni pörgős ütemekkel. Sőt, néhány viccesnek gondolt beszólással maguk a feketék is ugyanolyan rasszistának tűnnek, mint bárki más.

A kliséhalmozás, a meglehetősen ötlettelen és a vágással teljesen tönkretett végső küzdelem sokat ront az összképen, pedig a valóságnak szóló mondatok (engedjük-e át határainkon a menekülteket, az egész bolygó érdekeit vagy inkább csak a sajátjainkat nézzük) tényleg fontos üzeneteket hordoznak. Bár a lezárás ezekre ad is egy egészen megnyugtató választ, kérdés, hogy az esetleges folytatásokban kezdenek-e majd ezzel valamit, vagy a Fekete Párducot is csak belökik a többi szuperhős közé, hadd nyávogjon és karmolásszon az ellenfelek szorításában.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.16.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.