A kannibálhorror atyja halott

Vékony Zsolt

Vékony Zsolt

2017. október 31., kedd 12:52, frissítve: szerda 10:50

Nyolcvanhat éves korában, a közelmúltban elhunyt Umberto Lenzi olasz filmrendező. Az utolsó napjait egy római kórházban töltő direktor páratlan életművet hagyott maga után, azzal együtt, hogy karrierjét a kilencvenes évek elején lezárta.

Lenzi a toszkánai Massa Marittimában látta meg a napvilágot 1931-ben, s már fiatalon elvarázsolta őt a mozgóképek világa. Éppen emiatt, az eredeti jogászálmait hamar feladta, s a filmklubok, illetve újságírói munka egyre inkább a vizuális történetmesélés felé terelte őt. Az 1960-as évektől már a rendezői székben találjuk a pályakezdő alkotót, aki harminc év alatt szinte az összes, akkoriban népszerű zsánerben kipróbálta magát. Csinált kalandfilmeket (többek között Zorro, Robin Hood és Sandokan főszereplésével), kémfilmet, westernt, olasz rendőrfilmet (poliziottesco), erotikus krimi-thrillert (vagyis olaszul giallót), háborús mozit, valamint brutális horrort is.

Vértől bűzlő hírnév

Őt tartják egyébként az elsőnek, aki az úgynevezett kannibálhorror műfajában forgatott: A vad szex országa (Il paese del sesso selvaggio, 1971) című dolgozatával szabadította rá a világra a vásznon tomboló, esőerdőkben élő barbár törzseket. Ezek a történetek persze legalább annyira primitívek, mint amennyire értelem alattinak gondolják a főszereplő, „civilizált” fehér emberek a meglátogatott vadembereket. Aztán persze a sztorik zöme azzal végződik, hogy az indulatok elszabadulnak, a csonkolóeszközök pedig vérvörössé válnak.

 
Umberto Lenzi
Wikipédia
 

Lenzinek amúgy az Eaten Alive! (1980) és a Cannibal Ferox (1981) című iparosmunkák hoztak igazi kétes hírnevet – gyakorlatilag hasonló kanosszajárásra kényszerült miattuk, mint Ruggero Deodato, aki a talán legismertebb kannibálfilmet, a sokáig valós, dokumentumfilmnek gondolt Cannibal Holocaustot készítette, s komolyan meghurcolták miatta, mivel egyes állatokat valóban premier plánban mészároltak le benne. Azonban ahogy Deodatót, úgy Lenzit is éppen ezek miatt a szennyfilmek miatt kedvelik a mai napig oly sokan. 

Pedig Lenzi valójában egyáltalán nem szerette vérben, bélben és agydarabkákban tocsogó műveit, és nem is értette, a rajongói mit láttak ezekben az olcsó, színészeknek csak nehezen nevezhető amatőrökkel összerakott munkáiban. Bezzeg a Henry Fonda és John Huston szereplésével készült A nagy csatáról (Il grande attacco, 1978) sose kérdezték őt az interjúkban, mindig csak a horrorfilmekről. Valójában sokkal közelebb álltak hozzá az olyan korábbi munkái, mint például az Orgazmus (Orgasmo, 1969) című giallo, illetve az Erőszakos Nápoly (Napoli Violenta, 1976) című poliziottesco. 

Szuperplán hírlevél

Hírlevél fimkritikákkal és filmes cikkekkel a mozi szerelmeseinek.

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A „sárga” krimik

Az Orgazmus egy olyan trilógia nyitódarabja, amelyeket leginkább a fülledt történetek és a csábos Carroll Baker kötött össze. Maguk a giallók egy különleges olasz műfajt jelöltek, amelynek nevét és eredetét az irodalomban kell keresnünk. Itáliában ugyanis egy időben a krimik sárga borítóval jelentek meg, s emiatt az olasz sárga (giallo) lett a filmzsáner elnevezése is. (Érdekesség, hogy Lenzi a filmes karrierjét követően egészen sikeres krimiszerző lett.)

A giallók főbb jellemzője, hogy azokban rendszerint egy bomlott elméjű, ugyanakkor hidegvérű és megfontolt gyilkos vagy zaklató terrorizál többnyire fiatal, bármire kapható nőket, de persze a férfiaknak is bőven akad félnivalójuk, ha felbukkan egy borotvát tartó, bőrkesztyűs kéz. Lenzi mellett a giallo igazi mesterei a szintén sokoldalú, főként horrorfilmesként jegyzett Mario Bava, Dario Argento és Lucio Fulci voltak. 

Az Orgazmusban egyébként Carroll Baker megözvegyült, gazdag nőként domborít, akit egy autószerelő és barátnője nem csak a testi örömök terén akar durván kihasználni. A sikeres együttműködésen felbuzdulva még ugyanabban az évben készült el az Annyira édes… annyira perverz (Così dolce... così perversa), amely a legendás Ördöngösök című francia thrillerből emelt át elemeket, s bolondította meg a gyilkos szerelmi háromszög-történetet némi pikáns erotikával. A záródarab pedig a Paranoia (1970 – vicces, hogy az Egyesült Államokban az Orgazmust forgalmazták Paranoia címmel), amely egy autóversenyző, karrierjében csődöt mondó nőről (Baker) szól, aki belekeveredik exférje és annak új felesége családi viszályába – amiből természetesen nem maradhat ki a szex, az ármánykodás és a gyilkosság sem.

Mit sem ér a törvény

Az olaszok természetesen a mindennapi valóságból is ihletet merítettek amellett, hogy kendőzetlenül másolták a különféle amerikai műfajokat. A Piszkos Harry (Dirty Harry, 1971) sikerén felbuzdulva a talján stúdiók százával kezdték el ontani a különféle zsarufilmeket, amelyeket a poliziottesco gyűjtőnév alá soroltak be. Ezekben általában önfejű és kemény öklű rendőrök próbáltak rendet vágni a különböző, a bűzüldözés mocskában fulladozó nagyvárosokban, több-kevesebb sikerrel. A hernyóbajusza miatt már-már Chuck Norris-i „arcjátékkal” felruházott Maurizio Merli például több alkalommal is forgatott Lenzivel Betti és Tanzi felügyelőként. Az Erőszakos Nápoly az Erőszakos Róma folytatása, amelyben a fővárosból a mélydélre áthelyezett Betti buldózerként igyekszik rendet vágni az alvilág soraiban, mindezt szédítő autós üldözések, lövöldözések, sűrűn elcsattanó pofonok és dögös zene kíséretében. A Róma fegyverben (Roma a mano armata, 1976) és az A cinikus, a hírhedt és az erőszakosban (Il cinico, l'infame, il violento, 1977) pedig Tanziként ered a bűnözők nyomába.

Utóbbi két filmben felbukkan az a Tomás Milián is, akivel a rendező a talán legvirágzóbb kapcsolatot alakította ki pályája során. A kubai születésű színészt főleg a spagettiwesternek tették híressé, ugyanakkor több poliziottescóban is megvillantotta képességeit: számtalanszor alakított őrültebbnél őrültebb, hol púpos, hol éppenséggel strandpapucsban, kifestett szemmel randalírozó gazfickókat, akik gyakorlatilag a púp mellett a legtöbb filmet is a hátukon cipelték, valóban emlékezetessé formálva azokat.

Filmjei maradtak mementóul

Umberto Lenzi a kilencvenes években végül felhagyott a filmezéssel, de neve igazán sosem kopott ki a köztudatból, köszönhetően olyan filmőrülteknek is, mint például Quentin Tarantino. Az interjúkban mindig lelkesen nyilatkozó, a friss amerikai filmeket egyáltalán nem kedvelő Lenzit („a speciális effektusok kiölték a fantáziát és a tehetséget a rendezésből” – nyilatkozta még 1997-ben) persze dőreség lenne olyan, szintén olasz kollégákkal együtt emlegetni, mint Federico Fellini, Pier Paolo Pasolini vagy Vittorio De Sica. Ugyanakkor a rajongók sajnos kénytelenek egy újabb filmszalaggal körbetekert keresztet elhelyezni a műfaji filmek oltárán Lucio Fulcié vagy éppen Sergio Corbuccié mellett.

A szerkesztő ajánlja

Hutter Marianna

Az első Orbán-kormány jelölte Zaid Naffát a tiszteletbeli konzuli posztra

A jordán üzletember már abban az időszakban is elbukott a magyar állampolgársághoz szükséges nemzetbiztonsági átvilágításon.