Fájóan szellemtelen és erőltetett film lett a Pappa pia

2017. augusztus 16., szerda 06:10, frissítve: szerda 14:02

Csupó Gábornak van humorérzéke, az már biztos. Itthon csak legyintettek rá, amikor annak idején arról beszélt: saját stúdiót szeretne, ahol szabadon dolgozhat együtt rajzoló barátaival. Nem hallgatott a kétkedőkre, az Egyesült Államokig ment, ahol megcsinálta a Fecsegő tipegőket, de részt vett a Simpson család készítésében is. Bejött neki az élet, na.

Erre most itt a borzalmas című Pappa pia, amelynek főhőse, a zenész Tomi (Szabó Kimmel Tamás) is úgy dönt: külföldön próbál szerencsét. Pár év múlva visszatér, de nem épp a Sziget nagyszínpadán. Amellett, hogy nem vitte semmire, még mindenki számonkéri rajta, hogyan mert a háta mögött hagyni mindent. Közben szól az újrahasznosított retró, „a 80-as, 90-es évek és napjaink legjobb slágerei” immár a Brains és az Intim Torna Illegál feldolgozásában. Hősünknek és kis barátainak a nagypapa (Nagy Feró) csónakházát kell megmenteniük a hatalmaskodó night-clubosoktól, közben azért nagyokat is bulizva a Miu-miújságra és a Gyere, táncolj még!-re. Csupó Gábor rendező a múlt héten azt nyilatkozta lapunknak, hogy a zenéket felfrissítették, mert nem akart giccsesen nosztalgikus mozit. Hát, mégis sikerült azt csinálnia. Tény, hogy az Induljon a banzáj!-t már a Kelemen Kabátban adja elő, csak hát szó sincs semmiféle újragondolásról. Aki ismeri az Áll a bál című számot, tudja, miféle eredetiségre, ironikus műfajidézésre és humoros szövegelésre képes ez a csapat. Itt ennek egyikéről sincs szó, egész egyszerűen azért, mert a készítők nem mertek nagyon semmilyen irányba elmozdulni. Az még nem jelent semmit, hogy fiatalabb csapatok adják elő az egyik legismertebb Máté Péter-klasszikust.

Lehetett volna a produkció a La La Land vagy A némafilmes mintájára nosztalgikus hommage, esetleg a magyar világból viccet csináló szatíra. Esetleg csak egy sírva röhögős vígjáték, amiben annyi jó duma van, hogy azt évekig lehet idézgetni. Elvégre Csupó is azt mondta, azon gondolkozott, hogyan mondjon nemet Andy Vajnáéknak az „éneklő zenés filmre”, de aztán elolvasta a forgatókönyvet (írta: Divinyi Réka), és könnyesre kacagta magát „a jó szövegeken, színes karaktereken és a fordulatos sztorin”. Lehet, ezek papíron még megvoltak, de a végeredményből csak három dolog hiányzik fájóan: mind a rendkívül kínos beszólások („lehet, instant leves vagytok, és a kapcsolatotok felmelegítve jó” – hogy micsoda?), mind a sablonfigurák (hazatérő hősszerelmes, jópofa csélcsap nagypapa), mind a kiszámítható történet azt mutatja, hogy az alkotók leginkább a megúszásra játszottak.

Az utóbbi években készültek erős magyar vígjátékok, elég csak az Isteni műszakot vagy épp a Tóth János-sorozatot említenünk. Annál inkább is, mert utóbbi egyik remek karakterszínésze, Szabó Simon a Pappa piában is szerepet vállalt. Csakhogy alig néhány mondatot kapott, kibontakozni semmi esélye, miközben a vígjátéki szálat Stohl András erőltetett nagyfőnökfigurájával próbálják letudni. Lerí, hogy nagyon igyekeztek szórakoztatóan arrogánsra és odamondogatósra venni a karakterét, de a végeredmény sajnos csak ripacskodás lett. Mint az elején is említettük, Csupó mintha csak a saját történetét szeretné meghazudtolni – képletesen és szó szerint véve is. Képletesen, mert a formabontóan eredeti Fecsegő tipegők alkotójától akkor sem számítottunk ilyen műanyag musicalre, ha a Híd Terabithia földjére című fantasyvel készített már giccset az utóbbi tíz évben. És szó szerint is, hiszen a Pappa pia sztorija teljes erőbedobással üvölti, hogy nem szabad a rendező útját járnunk. Maradjunk, ahol vagyunk, és bulizzunk a nagypapával a garázsban, lehet élvezni azt is.

Szuperplán hírlevél

Hírlevél fimkritikákkal és filmes cikkekkel a mozi szerelmeseinek.

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Sajátos frizsiderkapitalizmust kapunk, ami persze biztatóbb, mint az orosz Leviatán rideg meghurcoltatássztorija. Ott, ha a hatalom (a polgármester) el akarja venni a házad, akkor hiába tiltakozol, maximum elveszted a feleséged és a barátaid is. A végén a börtönben zokoghatsz, hogy nem érted az egészet. Pappapialandben szó sincs ilyesmiről: ha elég cselesek vagyunk, saját simlis eszközeinkkel akár le is győzhetjük a hatalmaskodókat, és megtarthatjuk, amink van. Közben nagyokat nevetünk, és bár látszólag egyik percről a másikra veszíthetünk el mindent, egy pofa sörre azért bármikor jók vagyunk. Néha pedig kimegyünk a stégre, és felszínes szerelemtől bódultan elénekeljük a Zene nélkül mit érek én?-t. Ennyi, nem több.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.16.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.