Nem a piros orr, a kamaszkor az igazi horror

Ficsor Benedek

Ficsor Benedek

2017. szeptember 7., csütörtök 09:44, frissítve: hétfő 21:51

Léteznek hétköznapi fóbiák, van, aki a magasságtól, más a repüléstől fél, és persze akad néhány különleges is, mint például a kopasz emberektől való rettegés. Kevés ironikusabb van azonban, mint a bohócok táplálta rémület. Hiszen a bohóc lényege, hogy jókedvre derítsen, kétballábas humorával elfeledtesse a mindennapok szürkeségét, mégis ki fél a bohócoktól? Stephen King biztosan.

A horror királyaként tisztelt író Az (It) című regényében egy piros orrú nevettető egymás után falja fel egy békésnek hitt kisváros gyermekeit. A monumentális művet eddig egyetlen alkalommal, 1990-ben egy tévés minisorozatban dolgozták fel, amely Tim Curry alakítása miatt vált kultikussá; moziban most először láthatjuk viszont a sátáni bohócot. Az Az tisztességes horrorfilm, és talán még jobb kamaszdráma lett, sokkal méltóbb Kinghez, mint a nyáron bemutatott, rémesen gyenge A setét torony, szerencsétlenségére azonban egy tavalyi sorozat bebizonyította, hogy a kamaszkor rettenetét el lehet mesélni ennél jobban is.

Korábban írtunk róla, hogy az élő szerzők közül Stephen King műveiből készült a legtöbb film és sorozat, alig van olyan regénye, amelyet ne adaptáltak volna. A nyolckötetes A setét torony és a több mint ezeroldalas Az eddig túl nagy falatnak tűnt a filmstúdiók számára. Idén azonban, alig egy hónap különbséggel, mozikba került mindkét mű. Az Idris Elba és Matthew McConaughey főszereplésével készült A setét torony másfél órában akarta összefoglalni King sok ezer oldalas mitológiáját, bele is bukott, az Az ennél lényegesen józanabb és mértéktartóbb, így akár, dacára a 18+-os besorolásnak, az év egyik legnagyobb sikere is lehet.

David Lynch mondta egyszer, hogy a valódi rémületet az okozza, amikor a gonosz a saját jól ismert környezetünkben, a hétköznapok átlagos díszletei között bukkan fel. A szürreális misztikum atyja tartja magát ehhez, vállalva, hogy a rejtély mindig rejtély marad, hiszen a végső kérdésekre nem adhatunk választ, Stephen King azonban nem elégszik meg ennyivel. Nála legtöbbször ott a magyarázat, amely persze lehet legalább annyira felkavaró, mint maga a titok.

Az Az egy csendes amerikai kisváros, a Maine állambeli Derry meséje. Az író számos művében felbukkanó fiktív település King valódi szörnyfészke: minden gyermekkori félelem, frusztráció és düh origója. A történet hét kamaszról szól, akik az iskolai hierarchia számkivetettjeiként létrehozzák a Vesztesek Klubját. Véget ér a tanév, a felszabadult nyári szünet helyett azonban a fiatalokra még az intézményi terrornál és a menők fenyítésénél is rémisztőbb kaland vár.

Szuperplán hírlevél

Hírlevél fimkritikákkal és filmes cikkekkel a mozi szerelmeseinek.

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Az első jelenetben a Vesztesek Klubja vezérének öccsét látjuk, amint a szakadó esőben egy papírhajót üldöz egészen a csatorna lefolyójáig. Mikor a lezuhanó játékát kutatja, egy sárga szempár néz vissza rá, majd a sötétből kibontakozik Pennywise (Bill Skarsgard), a táncoló bohóc alakja. Cirkuszi mulatságra csábítja a fiút a csatornába, a rövid győzködés után azonban már nem kérdez, letépi a karját, és magával vonszolja a testet a mélybe. A regény rémisztő nyitányát egy az egyben átvették a filmben, érzékeltetve, hogy mire számíthatnak, akik Pennywise után erednek a csatornahálózatba.

Merthogy a Vesztesek Klubja tagjai épp erre készülnek. Miután a bohóc a legmélyebb félelmeiket megtestesítve mindannyiukat megkísértette, elhatározzák, hogy megtalálják és elpusztítják a megnevezhetetlen, így csupán Azként definiált gonoszt. Csakhogy ehhez önmagukat, saját félelmeiket kell legyőzniük, az idegen dimenzióból érkezett Pennywise ugyanis épp ebből, a gyengeségből, a rettegésből táplálkozik.

És ez az, amiben a regény és a film is a legerősebb: a pubertáskori félelmekből olyan szörnyeteget alkot, amely minden emberevő bohócnál borzasztóbb. Van itt minden, mint egy gyermekvédelmi oktatókönyvben: túlféltés, traumák, érzelmi zsarolás, erőszak, kínzás, abúzus és gyilkosság. Derry el van átkozva – mondják a vesztesek, de az igazi átok valójában a gyerekkor, amelyet nem lehet megúszni súlyos veszteségek nélkül. A pokol: a többi ember, vélte Jean-Paul Sartre, Stephen King pedig hevesen bólogat az egzisztencialista érveléshez. Számára majdnem mindenki piros orrot hord. Talán csak a megalázottak és megnyomorítottak jelentenek kivételt. Azok, akik csupán elszenvedői az ember alapvető gonoszságának.

A Vesztesek Klubja tagjai ennek megfelelően akár felül is kerekedhetnének a bohócon, ám mivel a regényhez hűen a film is két részből áll, és a másodikat csak jövőre kezdik forgatni, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a gyermeki félelmekből táplálkozó gonoszt véglegesen csak felnőttként gyűrheti le bárki is.

A filmet eredetileg az elmúlt évek egyik legfelkapottabb író-rendezője, A törvény nevében (True Detective) sorozat és a Beasts of No Nation című, gyermekkatonákról szóló dráma alkotója, Cary Fukunaga készítette volna. Ám ő addig hangoztatta, hogy King regénye alapján, ám attól számos ponton elszakadva formabontó horrort csinál, amíg a stúdió úgy döntött, biztonságosabb egy konzervatív verziót készíteni. Fukunagát elküldték, a helyére pedig az argentin Andrés Muschietti került. És bár ő is igyekezett kreatívan kitágítani a műfaj kereteit, a végeredmény valóban egy hagyományosabb horrorfilm lett, amely diszkréten hallgat a regény néhány kényes témájáról, egyebek mellett gyermeki románccá finomítva az elementáris erővel feltörő kamaszkori szexualitást.

Ez persze csupán apróság, a film igazi problémája a tavaly sugárzott Stranger Things című sorozat, amelynek bár semmi köze a horror mesteréhez, nyolc részben sokkal szórakoztatóbb, rémisztőbb, okosabb és mélyebb Stephen King-i világot épített fel, mint az Az. Mindez talán a retróhangulat kapcsán a legnyilvánvalóbb. Mindkét történet a nyolcvanas évekbe visz vissza bennünket, ám amíg az Az inkább csak díszítőelemként veti be Michael Jackson és a New Kids on the Block zenéjét, illetve a Rémálom az Elm utcában filmbemutatóját, addig a Stranger Things esetében a korszak több mint díszlet, az események szerves része.

Persze egy sorozat a formátumból következően is előnyben van, hiszen nyolc órában sokkal több lehetősége van egy alkotónak alaposan elmélyedni a témában. Az azonban biztos, hogy moziban az Aznál minőségibb horrorfilmet régóta nem láthattunk. Aki kijön a vetítésről, sosem néz bele többet a csatornafedelek rácsai mögött lapuló sötétségbe, nehogy felbukkanjon egy piros orr.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.07.

A szerkesztő ajánlja

B. Molnár László

Egyre csak ömlik az állami támogatás a fociba

A taorendszer megjelenése óta csak a színvonal nem lett jobb. Kirívóan sok jut Felcsútnak.

Pintér Bence

Magyar Nemzet Szalon: Ennek a nemzetnek a lelkében valami megtört

A kivándorlás a transznacionalizmus erősödését és a távozó fiatalok nemzeti identitásának teljes felszámolását okozhatja.

Földi Bence

Kölcsönzött szlogenekkel, program nélkül a Fidesz

A kormánypárt szinte az összes üzenetét máshonnan vette, például Donald Trumptól vagy a toryktól.

Ficsor Benedek

A magyar olajmezőkből nem lesz pénz a hatalmas múzeumokra

Mélyi József művészettörténész a Liget-projektről, a stadionokat benövő gazról és a megfordított folyókról.