„Nem az ÁVO-tól ugyan, de ma is félünk”

2017. március 24., péntek 14:19, frissítve: szombat 12:33

Az ötvenes évekkel való szembesülésről szól a többek között a Napló-filmek és A temetetlen halott rendezőjeként ismert, Magyarország első női játékfilmeseként is filmtörténelmet író, világszerte jegyzett rendezőnek számító Mészáros Márta új filmje, az Aurora Borealis – Északi fény. A két idősíkon futó családtörténet fókuszában anya és lánya titkokkal teli kapcsolata áll. A Filmteam Kft. gyártásában készült filmet októberben mutatják be a hazai mozikban.

– Még mindig aktuális téma Magyarországon a kommunista múlttal való szembenézés? Vagy önnek személyesen fontos ez az időszak?
– Apámat, Mészáros László szobrászművészt 1938-ban a Szovjetunióban letartóztatták és kivégezték, az anyám is titokzatos körülmények között halt meg. Sírjuk sincs. Soha semmilyen dokumentumot nem kaptam arról, mi történt velük. Sokat kutattam, és rájöttem, hogy nagyon sok ember van, akik tele vannak ilyen történetekkel: magyarok, lengyelek, oroszok. Húsz évig éltem Jan Nowicki lengyel színésszel, így a lengyelországi helyzetet ismerem. Náluk legalább az összes korszakot feldolgozták. A háborút, a holokausztot, a kommunizmust, a Szolidaritás korszakát. Nyíltan beszéltek a dolgokról, vitatkoztak. A rendszerváltás ott viharosan történt. Magyarországon csak annyi volt, hogy kiállt Szűrös Mátyás az erkélyre, és kikiáltotta a szabad Magyarországot. Azért nem tudunk magunkra találni, a pártok azért nem tudnak semennyire sem együttműködni, mert hiányzott a katarzis. Ezért a sok mellébeszélés. És az, hogy az ország ketté van szakadva, vagy még többfelé. Nem tudunk szabadon beszélni. Ha bemegyek a zöldségeshez, és valamit mondok, valaki biztosan lesz, aki gyorsan elfordul. Mert fél, mint a Kádár-rendszerben. Nem attól fél, hogy elviszi az ÁVO, de félti, mondjuk, az állását. Abszolút aktuális a téma. Sőt, úgy érzem, hogy egyre nagyobb súllyal nehezedik ránk.

– Mostanában újra előjött, hogy nyilvánosságra kellene hozni az ügynökaktákat. A Momentum Mozgalom népszavazást kezdeményezne az ügyben. Ez segítene?
– Szerintem igen. A múltat fel kell dolgozni. A lengyeleknél, a cseheknél, a szlovákoknál segített, a németeknél pedig különösen.

– Schmidt Mária, az '56-os emlékév kormánybiztosa kisebb vihart kavart azzal a megjegyzésével, hogy Nagy Imre, akiről 2006-ban ön forgatott nagyjátékfilmet, nem volt igazi hős. Mit szólt ehhez?
– Nekem nem újdonság. Nagyon nehezen kaptam pénzt arra filmre. 2006-ban is, pedig akkor szocialista kormány volt. Előtte az első Fidesz-kormány idején is próbálkoztam – akkor azt mondták, hogy Nagy Imre „nem a mi hősünk”, ezért nem adnak pénzt a filmre. Gyurcsányék meg azt mondták, hogy nincs pénz. Végül kiderült, hogy 2006-ban ötvenéves évfordulója lesz a forradalomnak, és nincsen film. Akkor gyorsan adtak annyi pénzt, hogy befejezhessem A temetetlen halottat. Bemutatta Schmidt Mária is a Terror Házában. Akkoriban még hősként beszélt Nagy Imréről. Sokszor meghívott engem is a Terror Házába, vetítette a filmjeimet, és azt mondta, a gyerekei a Napló-filmeken nőttek fel. Aztán lassan megszűntek a találkozások. Főleg, miután egyszer azt mondtam neki, hogy a Terror Házában hazudnak a történelemről. A kiállításukon csak azok a kommunizmus áldozatai, akiket ők kiválasztanak. Apám például nem szerepel ott, pedig a kommunizmus áldozata. Sok olyat tudok, akinek ott lenne a helye, harcolt a szabadságért. Nincs ez tisztázva.

 
„A hősiesség az a pillanat, amikor az ember átlép egy határt”
 Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet
 

– Nagy Imre miért hős?
– Amiért Lech Walesa. A gdanski hajókikötőben sok ezer ember sztrájkolt hónapokig, szemben velük állig felfegyverkezve a hadsereg. Közben zajlottak a megbeszélések, ahol Walesáéknak le kellett volna mondani a sztrájkról, mindenről, és egyetérteni Jaruzelskivel. És Walesa egyszer csak azt mondta, hogy most elég volt: felmászott a vaskerítésre, és átugrott. A katonák nem lőttek rá, tudomásul vették. De ő abban a pillanatban meghalt volna a szabadságért. Nagy Imrével is így volt. Amikor rájött, hogy Kádár elárulta a forradalmat, és felajánlotta neki, hogy vegyen ebben részt, legyen a kormánya tagja, ő azt mondta: nem. A hősiesség az a pillanat, amikor az ember átlép egy határt. Pedig tudja, hogy az út, amit választott, az életébe kerülhet.

– Olyan színészekkel forgatott filmeket, mint Isabelle Huppert, Marina Vlady, Viszockij és a többiek. Franciaországban is dolgozhatott, sikerei voltak. Miért nem maradt kint?
– Egy időben Párizsban akartam maradni. De aztán jött a nagy szerelem Jan Nowickival. És engem érdekelt Kelet-Európa. Azt hittem, itt tényleg valami nagyszerű fog történni. Lengyelországban jött a Szolidaritás, itt nálunk is elkezdődött a mozgás. Írtam is egy cikket, aminek az volt a címe, hogy Szerelmem, Kelet-Európa. De ha van nép, akit csodálok, ahogy éli a hétköznapokat, a történelmet, a szerelmet, a szexet, azok a franciák. Csodálatos, ahogy a férfiak viszonyulnak a nőkhöz, és ahogy a nők léteznek. Mindegy, hogy mit vesznek fel, rajtuk az egészen másképp áll. Nincs nem elegáns nő.

Szuperplán hírlevél

Hírlevél fimkritikákkal és filmes cikkekkel a mozi szerelmeseinek.

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– Önnek is elegáns francia nővé kellett válnia?
– Akkor jól kerestem, rendesen fel voltam öltözve. De mindig pulóver-nadrág párti maradtam. És soha nem festettem magam. Volt egy barátnőm, aki egy kozmetikai cégnél dolgozott. Egyszer kifestett. Jancsó Miklós egy bárban várt rám. Amikor odaértem, nem ismert meg, pedig ott álltam vele szemben. Szóltam, hogy Mikike, én vagyok. Mondta, hogy Jézus Mária, ilyet többet ne csináljak.

– A külföldi karrier adott védettséget a magyarországi kultúrpolitika ellen?
– Valamennyire igen. Volt három betiltott filmem, de aztán engedték azokat is. Most sem könnyű a kultúrpolitikával. Az utolsó filmemet nehezen csináltam meg, három-négy évig nem kaptam pénzt. Aztán rájöttek, hogy talán mégis tudok még filmeket csinálni.

 
„Tehetségesek a magyar filmesek”
 Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet
 

– Önt nem próbálták beszervezni annak idején?
– Nem. Szerintem tartottak tőlem. Moszkvában végeztem a filmművészeti főiskolát, anyanyelvi szinten beszéltem oroszul. Ez különös módon védettséget adott. Szerintem nem tudtak hova tenni. Huszonkét-huszonhárom évesen megjelentem a filmgyárban, és pénzt kértem, hogy dokumentumfilmeket csinálhassak. Tizennégy éves, csúnya kislánynak néztem ki akkoriban, és elég húzós témákat választottam: szegényekről forgattam, anyákról, akik az éhség miatt megölték a gyereküket, meg parasztokról, akiktől behajtották a búzájukat. Mégsem dobtak ki.

– Feminista?
– Igen, de nem az eredeti értelemben. Az igazi feminizmus szerintem komoly filozófia. De ha megnézem a magyar parlamentet, ahol pár magányos nő ül a sok férfi között, elszomorodom. Ilyen értelemben feminista vagyok. Más országokban is időről időre változnak az arányok, de nem kérdőjeleződik meg, hogy a nőknek van-e helye, mondjuk, a kormányban vagy vezető pozíciókban. Nekem az is feltűnt, hogy nálunk kormánytagoknak, képviselőknek szinte sosem látja az ember a feleségét. A férfi-nő viszonyok általában is szomorúak itthon. Franciaországban, ha a párok elválnak, barátok maradhatnak, beszélnek egymással. Van persze kivétel, de valahogy demokratikusabban zajlanak a dolgok. Itt megölik egymást. Sokan verik a feleségüket, sok a válás. A szexuális viszonyokban sok a durvaság, kevés a szépség. Nem élnek harmonikusan. Azért is nem csináltam erről filmet, mert annyira felháborít a téma, hogy nem merek hozzányúlni.

– Volt olyan szakmai álma, amiről le kellett mondania a család kedvéért? Jancsó Miklóssal három gyereket neveltek.
– Nagyszerű gyermekeim vannak, ma már nagy barátaim. Amikor kicsik voltak, sok minden más volt, mint ma. Szegénység volt Magyarországon. Mi is szegények voltunk. Nem azon járt az eszünk, hogy meg kell szerezni a gyereknek ezt vagy azt. Mindenki kapott párizsis szendvicset, és ha valamelyik kinőtte a ruháit, a másik örökölte. Később sem lettem pénzgyűjtő, de nem volt az Jancsó és Jan Nowicki sem. Egyszer New Yorkban elém tettek egy százötvenezer dolláros szerződést. De belegondoltam, hogy ha ott kell maradni három évig, mi lenne a gyerekekkel? Nemet mondtam. Most, hogy az unokáknak lakást kellene venni, néha eszembe jut, hogy talán alá kellett volna írnom. De pénzért soha nem csináltam filmet. Mindig úgy voltam vele, hogy az emberi élet másodperceket jelent a történelemhez képest. Meg kell próbálni találkozni mindennel, ami különös és érdekes. Felfogni azt, amiben élünk. Legalább megérinteni az igazságot.

 
„Annak örülök, hogy filmesként nem kábított el a pénz”
 Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet
 

– Sikerült?
– Néha igen. Annak örülök, hogy filmesként nem kábított el a pénz. Az egy másik bolygó. Ha már villád van a Rózsadombon, akkor olyan bútort akarsz, ami a villához illik. És minden mással is így van. Láttam a francia barátnőimen. De a franciáknál azért ez nem annyira durva. Elegánsak. Fontos nekik a művészet.

– Több rendezőről is tudni lehet, hogy szakmai és pénzügyi kérdéseken összezördült az Andy Vajna-féle Magyar Nemzeti Filmalappal. Önnek volt velük gondja?
– Most jól jöttem ki velük. Adtak pénzt, és kész. Nem piszkáltak, nem szóltak bele semmibe.

– Sorra jönnek a magyar filmes sikerek mostanában, rengeteg nemzetközi díjat kaptak meg magyar filmek. Pár éve még ön is elég lemondóan nyilatkozott a magyar filmről. Mégis van remény?
– Mostanában tényleg úgy látszik, mintha mozogna valami. Tehetségesek a magyar filmesek. Sok baj van a menekültekkel, azért is figyel most ennyire ránk a világ. A Saul fia megérdemelte az Oscart. Most megnéztem Enyedi Ildikó filmjét, a Testről és lélekrőlt, ami a Berlinálén Aranymedvét nyert. Tetszett a film, csak a vége nem, amikor a testük összeér; az szerintem aszexuális. Valahogy nem születik meg a csoda. 

– Melyik külföldi fesztiválon mutatják be az Aurora Borealist, Cannes-ban?
– Elküldték oda is. De nem biztos, hogy ez a film oda való. Cannes nagyon politikus fesztivál. Nem elég, ha jó egy film. Az is kell, hogy valamilyen fontos trendbe illeszkedjen. Magyarországon például köztudottan van antiszemitizmus. Ha jön innen egy nagyszerű holokausztfilm, mint a Saul fia, akkor biztosan kap díjat. Az én filmem, a Napló gyermekeimnek is azért kaphatta meg a zsűri nagydíját 1984-ben, mert arról szólt, hogy Magyarországon ártatlan embereket tartóztatnak le, és a szovjet diktatúra szisztémáját vették át; a módszerekben a KGB és a Gulag jelentette a mintát.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.