Ötven éve tart Amerika drogháborúja győztesek nélkül

Balogh Roland

Balogh Roland

2017. november 6., hétfő 11:18, frissítve: hétfő 13:47

Az Egyesült Államok első számú közellensége a drog. Azért, hogy harcoljunk és legyőzzük az ellenséget, teljes erőbedobással kell küzdenünk ellene. Fölkértem a kongresszust, hogy ehhez az átfogó offenzívához adjon meg minden jogi és pénzügyi feltételt – Richard Nixon amerikai elnök 1971. június 17-én ezzel a szavakkal hirdette meg a drogellenes háború néven elhíresült direktívát, amely immár lassan öt évtizede minden amerikai elnöki adminisztráció tevékenységében így vagy úgy, de tettenérhető.

A Talos Films erről a szemmel láthatóan soha véget nem érő, elképesztően szövevényes, az amerikai társadalom minden szegmensét érintő témáról készítette el négyrészes, A titkos drogháború című dokumentumfilmjét (eredeti címe: America’s war on drugs), amit a History csatorna tűzött műsorra.

Időrendi sorrendben, az 1960-as évek legelejétől követhetjük nyomon az eseményeket a sorozatban. Egy-egy évtized meghatározó történéseit, folyamatait a CIA (Központi Hírszerző Ügynökség), a DEA (a drogellenes harc érdekében felállított ügynökség), valamint az FBI (Szövetségi Nyomozóiroda) egykori ügynökei, a narkotikumok elleni akciókban részt vevő rendőrök, nyomozók, a témával foglalkozó szakírók, kutatók, olykor a konkrét eseményekben érintett drogcsempészek, dílerek idézik föl, elemzik.

Semmit sem bíztak a véletlenre a készítők. A rengeteg korabeli felvétel mellett remek, teljes mértékben hitelesnek tetsző, a történteket bemutató – ám megrendezett – jelenetekkel tarkítják alkotásukat.

Szuperplán hírlevél

Hírlevél fimkritikákkal és filmes cikkekkel a mozi szerelmeseinek.

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Igen durva, kaotikus világba csöppen a néző, ahol valahogy az első pillanattól kezdve azt lehet érezni: ez nem az a háború, amit valaha is meg lehetne nyerni. Sőt, mintha azelőtt elvesztették volna, hogy egyáltalán meghirdették. Az előttünk kibontakozó beszámolók szerint az egyik legkomolyabb probléma, ami mindezért felelős, nem kívülről, nem a délkelet-ázsiai, a kolumbiai vagy a közép-amerikai banánköztársaságok mélyéről, netán Afganisztán kietlen síkságai felől támad, hanem belülről fakad, és úgy hívják: CIA.

Az összeesküvés-elméletek lelkes hívei előszeretettel hangoztatják, hogy kevesebb ádáz ellensége volt Amerikának a saját hírszerzésénél; és ezt a gondolatmenetet itt is szépen kibontják. Az egyre nagyobb számban rendelkezésre álló adatok, információk szerint ugyanis a CIA a hidegháború idején akár a törvényeket is megszegve-kikerülve mindent bevetett azért, hogy megnyerje a szovjetekkel, a kommunista veszéllyel szemben folytatott háborúját. Így többek között drogcsempészetből fedezte akcióit.

Ahogy az egyik megszólaló megjegyezte: a CIA története nem más, mint az előre nem látható események és következményeik története. Ezt egy, korábban „a cégnek” dolgozó ügynök is megerősítette, mondván, a hírszerzés szinte sosem mérte föl a különféle üzelmek hosszú távú hatásait. Így azt sem, amikor rászabadította az országra az LSD-t, amit ugyan 1968-ban betiltottak, ám 1970-ig mintegy kétmillió amerikai már kipróbálta a svájci Sandoz laboratóriumában kifejlesztett pszichotikus szert.

Már az első képkockákban látjuk, hogy az amerikai hírszerzés inkább szemet hunyt a maffia heroinüzelmei fölött, csak szálljanak be a kubai diktátor, Fidel Castro likvidálására, illetve rendszerének megdöntésére irányuló terveikbe. Ahogy az sem igen okozott nekik álmatlan éjszakákat, hogy a Vietnam melletti Laoszban ópiumtermesztő hadurakkal közösen csempésszék a heroint, az ebből szerzett pénzből fizetve a piszkos helyi háborúkat.

A hírhedt Air America – a CIA légitársasága – ilyen jellegű tevékenysége nemcsak Délkelet-Ázsiára, hanem Kolumbiára és Közép-Amerikára is kiterjedt, ahol ugyancsak aktív részesei voltak az ott zajló kokainkereskedelemnek. Különösen érdekes végignézni a manapság a popkultúrában szétsztárolt kokainbáró, Pablo Escobar fölemelkedését, amit, úgy tűnik, szintén maga a CIA intézett el. Azzal ugyanis, hogy fedett akcióban, államcsínnyel Chilében hatalomra segítették a jobboldali diktátort, Augusto Pinochetet, Escobar karjaiba űzték az addig ott tevékenykedő, kokainelőállításban jeleskedő kémikusokat. Így Chile helyett Kolumbia vált a kemény drog egyik melegágyává.

Ilyen és ehhez hasonló történések tudathasadásos állapotot idéztek elő a drogellenes háborúban részt vevők körében. Hogyan küzdjenek úgy a jelenség ellen, ha a kormányzat bizonyos körei időről időre megjelennek azon az oldalon, amely ellen harcolni kellene? Sok szívszorító vallomásnak lehetünk tanúi, ahogy DEA-ügynökök vallanak a kínosabbnál kínosabb esetekről, kettős játszmákról. Ahogy az akkor a CIA-t vezető idősebb Bushnak miként fagy le az arcáról a mosoly egy diplomaták és kormányzati vezetők számára rendezett guatemalai, privát partin a 80-as évek közepén, miután egy ügynök nekiszegezi a kérdést: hogyan lehet, hogy a Reagan-adminisztráció azokat a nicaraguai kontrákat támogatja a marxista sandinistákkal szemben, akik maguk is nyakig benne vannak az Amerika felé irányuló drogkereskedelemben?

A kusza politikai szálak, a sötét üzelmekbe belekeveredő, bűn útjára lépő ügynökök és rendőrök botrányai mellett közben kibontakozik egy szomorú kép arról, a drogok mennyire áthatják az amerikai társadalmat. Ha a külső tényezők lecsillapodnak is, mindig jön belülről valami, ami kijátssza a rendszert. Ahogy az olcsó, elszívható kokain, a crack hogyan lesz népszerű és öli halomra az embereket a mélyszegények között, vagy hogy a középosztály miképp kap rá a legális drogpatikákra, hogy fájdalomcsillapítónak álcázott pirulahegyeket szerezzen be.

Noha A titkos drogháború sok szempontból talán túlzó alkotás, nem árul zsákbamacskát: a néző durva dolgokat fog látni. Már csak azért is érdemes végignézni, mert amellett, hogy elgondolkodtató, ilyen alaposan talán még nem foglalkoztak a témakörrel. Ha csak a fele igaz, már az elképesztő – sóhajthatunk egy nagyot, miközben érezzük, nem töméntelen mennyiségű pénzre és katonákra, inkább belső önvizsgálatra volna szükség.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.06.

A szerkesztő ajánlja

Hutter Marianna

Az első Orbán-kormány jelölte Zaid Naffát a tiszteletbeli konzuli posztra

A jordán üzletember már abban az időszakban is elbukott a magyar állampolgársághoz szükséges nemzetbiztonsági átvilágításon.