Van kiút a csicskáztatás poklából

2018. március 21., szerda 20:32, frissítve: csütörtök 11:35

Egy nő fogságban címmel egy rabszolgasorban tartott asszony hányattatásairól, majd meneküléséről készített dokumentumfilmet Tuza-Ritter Bernadett. A Sundance-et is megjárt mozi a csicskáztatás jelenségébe enged betekintést, a megjelenés óta pedig több díjat is hazavihetett, a ZagrebDox különdíja mellett például a bostoni Global Cinema Film Festival elismerését. A rendezővel beszélgettünk.

– Az Egy nő fogságban főhősét, Marist a kizsákmányolóján, Etán keresztül ismerte meg, aki dicsekedett önnek: szolgái vannak, akik helyette dolgoznak, aztán beengedte a lakásába, hogy ott forgasson. Honnan ismerte őt?
– Futólag találkoztam csak vele, és akkor még csak annyit tudtam, hogy vannak szolgálói, de nem gondoltam, hogy e mögött több lehet. Aztán a filmművészetis felvételin az volt a feladat, hogy ötperces dokumentumfilmet készítsünk egy ember egy napjáról. Marisnak emlékeztem az arcára, mert megragadt bennem, hogy ötven év körüli, de sokkal idősebbnek néz ki. Volt ekkor egy olyan vizuális koncepcióm is, hogy nem mutatok meg mindent, hiszen egy arc nagyon sokat mesél önmagában, az övéről pedig ez különösen elmondható. Mivel nem akartam felvenni Etát és a családját, ezért nem volt igazán probléma, hogy ott forgatok. Sokat dolgoztam házon kívül is, amihez kevésbé volt közük. Egy idő után, amikor már régóta ott voltam, felmerült az is, hogy pénzt kérjenek tőlem. Elvégre nekik valóban nem volt érdekük, hogy megtűrjenek a házukban – nekem viszont fontos volt, hogy Maris közelében maradhassak. Megállapodást kötöttünk, és úgy kezeltem a dolgot, mintha a helyszínért fizetnék, amit egy másik forgatáson is megtettem volna.

– Nem érezték Etáék, hogy ebből bajuk lehet?
– Nem, de én sem gondoltam, hiszen a forgatás alatt semmilyen jel nem utalt arra, hogy az ilyen esetekről bármilyen szerv gondoskodna. Sőt, amikor később segítséget kértünk, azt a választ kaptuk, hogy erre a helyzetre nincs megoldás. Vékony a határ a között, ami már nyíltan törvénytelen, és amiről még úgy érzi valaki, hogy belefér. Ezek az emberek nincsenek bezárva, emiatt is nehéz segítséget nyújtani ilyen helyzetben.

– El is hangzik a filmben, hogy Eta szerint Maris épp ugyanúgy van a házban, mint ő. Annyi kávét iszik, amennyit szeretne, és dohány is jut neki bőven.
– Igen, az ő álláspontja is szerepel a filmben. De az ő oldaláról mindössze ennyit akartam mesélni, mert a kérdés nem az volt számomra, hogy ő milyen. Általánosítani akartam a karakterével, az arcát sem mutattam meg: Eta csak egy kéz és egy hang a filmben. Számomra az Egy nő fogságban nem róla szól, és nem szeretnék ítéletet mondani senki felett. Nem feladatom, és etikusnak sem tartom. A néző eldöntheti magában, mit gondol az itt látottakról. Én Maris miatt mentem oda, és az áldozatokra szeretném felhívni a figyelmet. Elkeserítő lenne, ha a bűnös iránt nagyobb lenne az érdeklődés, mint az áldozatok iránt – akik ebben a pillanatban is segítségre várnak.

– Nehéz volt Maris bizalmába férkőzni? A filmben többször halljuk a nőtől: fél, hogy ön el fogja őt árulni.
– Amikor elkezdtem forgatni, még nem tudtam, mi zajlik ott valójában. A rövidfilm készítése közben értesültem arról, hogy őt nem fizetik ezért a munkáért. Ez volt az első, ami feltűnt. Maris egy hosszú folyamat eredményeképpen nyílt meg előttem. Ezek az emberek rendkívül sérülékenyek, többszörösen átverték már őket – ezért is nehéz a bizalmukba férkőzni. Nem úgy van, hogy csak a buta embert lehet becserkészni, hanem létezik egy beetetési folyamat, aminek elején az egyik fél még megbízik a másikban. Aztán szép lassan rájön, hogy nem azt kapja, amit ígértek neki. Kapcsolatban, munkahelyen ez éppúgy elő szokott fordulni, csak ez már súlyosabb formája a kihasználásnak. Amely eredményeképpen magas fokú bizalmatlanság és szégyenérzet alakul ki az áldozatokban, amit Marisnál is láthattam. Nem véletlenül nem akart senkinek beszélni róla, hiszen gyakori az áldozathibáztatás, és azt ki hallgatná szívesen: te tehetsz az egészről… Nem is faggattam, inkább azt vártam, hogy magától mondja el a történteket.

Szuperplán hírlevél

Hírlevél fimkritikákkal és filmes cikkekkel a mozi szerelmeseinek.

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– Súlyosabb dolgok történtek ön előtt?
– Nem, de azt nem is vettem volna fel. Elsősorban emberileg voltam jelen, csak másodsorban filmesként. De nyilván mindenki máshogy viselkedik, ha ott egy kamera. A megfigyelő csöndben megfigyeli a helyzetet, kialakít magában egy képet, és azt próbálja rekonstruálni. Nem is szeretem, ha azt hiszik, hogy ez egy nyers tényfeltáró-oknyomozó film, hiszen nem az. Ezeket a jeleneteket megvágtuk és összeillesztettük, hogy egy igaz történetet meséljünk el rajtuk keresztül. De természetesen forgatási helyzetben sokszor máshogy viselkednek az emberek.

– Marist sakkban tartották: a nevére vettek fel hitelt, amit aztán nem törlesztettek. Ezt a problémát, gondolom, a szökés óta sem sikerült megoldani.
– Attól nyilván nem szabadul az ember, ha a nevén ott egy hitelszerződés. Az adósrabszolgaság a modern kor sajátja. Nem tudom pontosan, hogy megy ez, de nyilván nehezen lehet bizonyítani, hogy mások vették fel helyette azt a pénzt.

– Mit tudhatunk a 22 ezer emberről, aki hasonló helyzetben van? A többségüket fizikailag is fogva tartják, vagy a nagy részüket zsarolják inkább?
– Természetesen vannak súlyosabb esetek, de én nem vagyok ennek a szakértője. A számokat nehéz megbecsülni. A Global Slavery Indexről vannak adataim, ők minden évben végeznek egy hozzávetőleges felmérést, amelyben a modern kori rabszolgaság különféle formáit is vizsgálják. Nyilván sokan azzal játszanak ilyenkor, hogy érzelmileg hogyan tudják manipulálni a másikat. Elhitetik, hogy a kizsákmányoltaknak ez az egyetlen lehetőségük, nincs értelme továbbállniuk. Fontos lenne azon is segíteni, hogy az áldozatok egyáltalán felismerjék, hogy áldozatok. Számomra nem nehéz elképzelni olyan erőviszonyokat, amikben mi magunk sem mernénk megmukkanni. Persze mindig azt mondjuk, hogy mi jobban és okosabban csinálnánk – de valójában még sosem voltunk hasonló helyzetben. A filmmel azt is szeretnénk elérni, hogy minél több áldozathoz eljusson: van ebből kiút.

– Marisnak valóban sikerült elmenekülnie, és a filmben látszódott, hogy a szökés után rövid idő alatt visszanyerte némiképp az életerejét.
– Fantasztikusnak, és egyben nagyon tanulságosnak tartottam, hogy ez összejött, ráadásul néhány hét alatt. Hihetetlenül akarta, és meg is tett érte mindent. Másrészt ha korábban, még egyedül próbálkozik, nem valószínű, hogy talált volna segítséget, mert nem volt egyértelmű, hova lehet fordulni. Ki lehet mászni az ilyen helyzetből is, de a segítség pillanatnyilag véletleneken múlik. Ebben szeretnénk változást elérni. Én filmesként csak annyit tehetek, hogy felhívom erre a figyelmet.

– Dokumentumfilmeseknél visszatérő probléma, hogy mennyire vonódhatnak be a sztoriba, mikortól nem csak külső megfigyelők csupán. Ön aggódott emiatt?
– Örök etikai kérdés ez, de engem nem foglalkoztatott. Megvan a saját értékrendem, ami alapján döntést tudok hozni. Amikor annak láttam szükségét, emberileg álltam helyt, máskor filmesként. Az biztos, hogy nem lehet közömbösen reagálni egy-egy ilyen helyzetre. Számomra az lett volna a megjátszás, ha nem reagálok sehogy az egészre. Mások persze elemezhetik, de nekem az egy igazolás, amit Maris gondol erről. Márpedig a legjobb barátjának tart, aki nélkül nem tudott volna talpra állni. Nekem ez számít, a többi elmélet.

– Hogyan fogadták a filmet a Sundance-en? Megdöbbentek rajta?
– Nagy hatással volt az emberekre, és sokan ajánlottak segítséget. Mostanában viszonylag gyakran kerül elő a téma. Amikor kinn voltam az Egyesült Államokban, ott is nyilvánosságra hoztak egy ilyen esetet. Volt olyan néző, aki elmondta nekem: ő is áldozat volt. Ez nagyon megható volt számomra. Pozitív kritikákat is szép számmal kaptunk, írtak a filmről a Hollywood Reporterben, a Varietyben. Hogy a filmre finanszírozást is kapjunk, nemzetközi workshopokra tudjuk vinni, és ezzel bekerüljünk a nemzetközi körforgásba, segítségemre voltak Ugrin Julianna és Kiss Viki Réka producereim.

– Hozhat ez új lehetőségeket?
– Nagyon jó lenne. Már annak is örülnék, hogy itthon a dokumentumfilm műfajára jobban odafigyelnének. Szeretném moziban is forgalmazni az Egy nő fogságbant. Jó lenne, ha a nézők látnák: sokkal több ez a televíziókban vetített ismeretterjesztő műsornál. Hogy vannak olyan kreatív dokumentumfilmek, amik moziélményt nyújtanak a nézőnek és előállt egy új generáció, aki most újraértelmezi az e műfaj adta lehetőségeket. Ezt szeretnénk megismertetni a nézővel is. Léteznek jó kezdeményezések, mint a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál, ahol hasonló alkotásokat vetítenek.

– Korábban vágóként dolgozott olyan filmekben, mint az Aglaja, a Dumapárbaj vagy a Víziváros. Mit tudott ebből a szakmából ide átmenteni?
– A játékfilmes felépítés eleve emiatt megy könnyebben nekem. A forgatásnál sokat segített, hogy már alapból vágóként is gondolkoztam. A dokumentumfilmnek nincs megírt könyve, csak gyűlik az anyag a fejünkben. Nekem pedig bőven van rutinom a fejben való vágásban, ez pedig sokat segített az Egy nő fogságban elkészítésében.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.21.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.