Végre választ kaphatunk a Twin Peaks nagy kérdéseire

2017. augusztus 30., szerda 20:02, frissítve: csütörtök 10:39

„Fogalmam sincs, mi történik” – mondja David Lynch a Twin Peaks harmadik évadának elején. Persze a legendás rendező pontosan tudja, mi történik, hiszen egy tökéletesen kidolgozott terv alapján járatja velünk a bolondját. Így amikor az FBI-igazgatóhelyettes, Gordon Cole szerepében arról panaszkodik, hogy nem érti az eseményeket, valójában a mi helyünkbe lép, és a legőszintébb érzésünket mondja ki: fogalmunk sincs, mi történik a Twin Peaks harmadik évadában.

Eltelt 25 év, és Laura Palmer beváltotta az ígéretét, a kilencvenes évek kultikus sorozata, a két évad után elkaszált Twin Peaks visszatért. Utolsó képként a gonosz által megszállt Dale Cooper FBI-ügynököt (Kyle MacLachlant) őrizhettük meg magunknak, amint hisztérikusan beleröhög a kamerába. Mostanáig kellett várnunk, hogy kiderüljön, vajon a jó Cooper kiszabadul-e a Fekete Barlangból, ahol rabul ejtették a sötét erők, és legyűri-e a világra eresztett sátáni hasonmását. Vasárnap 18 epizódot követően egy dupla résszel visszavonhatatlanul bezárul a Twin Peaks univerzuma, és végre választ kapunk a kérdéseinkre. Már ha hihetünk egyáltalán a saját szemünknek, Lynch világában ugyanis semmi nem az, aminek látszik, így még abban sem lehetünk biztosak, hogy mi, nézők valóságosabbak vagyunk a sorozat fikciójánál.

Minden egy fiatal szőke lány meggyilkolásával kezdődött. Világszerte nézők milliói tették fel tanácstalanul a kérdést: ki ölte meg Laura Palmert? Mára azonban kiderült, a rejtély ennél monumentálisabb. Lynch és alkotótársa, a forgatókönyvíró Mark Frost alaposan kibővítették a Twin Peaks misztériumát.

A sorozat a kilencvenes évek elején megváltoztatta a tévézés történetét. Passzív befogadó helyett az események aktív részesévé avatta a nézőt. Az elmúlt 25 évben pedig a tévésorozatok nagyjából a Lynch és Frost által meghatározott területen mozogtak. Ezért sem volt egyértelmű, hogy ennyi idő elteltével vajon tudnak-e még kezdeni valamit a súlyos örökséggel az alkotók. A válasz annak ellenére egyértelmű, hogy a harmadik évadot már nem övezi olyan kultikus tisztelet, mint az első kettőt. A Twin Peaks újra felforgat mindent, ám immár nemcsak a tévézés mibenlétére, de az emberi létezés értelmére is rákérdez.

A jó Cooper negyed század elteltével szabadul a Fekete Barlang fogságából, gonosz énjének azonban, bár ez lenne a kötelessége, esze ágában sincs visszatérni felcserélve az emberi valóságot egy vörös függönyökkel díszített baljós teremre, ahol mindenki fordítva beszél. Így egyszerre két Cooper bolyong Amerikában, az összecsapásuk elkerülhetetlennek tűnik.

Szuperplán hírlevél

Hírlevél fimkritikákkal és filmes cikkekkel a mozi szerelmeseinek.

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Miközben mindenki a két ügynököt üldözi, egyre több részlet kerül napvilágra Twin Peaks rejtélyéből. Kiderül, Laura nem egyszerű áldozat volt, céllal küldték a kisvárosba. Mindezt egy olyan epizódból tudjuk meg, amelyet még a legvisszafogottabb kritikusok is a televízió történetének legfontosabb pillanataként aposztrofáltak.

Lynch szürreális vízióban mutatja be a gonosz születését. A helyszín Új-Mexikó, az esemény pedig az első atombomba felrobbantása. A pusztítás centrumában jött a világra BOB (!), a vegytiszta rossz. Mindez a teljes megsemmisülés ígéretét magában rejtő aktuális világpolitikai helyzet ismeretében nyeri el valódi jelentését. Ám Lynch nem állt meg itt, a gonosz mellett ugyanis a feltűnik a jó is, aki elküldi angyalát a földre, hogy megküzdjön BOB-bal. A harc tétje pedig, ha az atombombából indulunk ki, nem kisebb, mint az ember győzelme önmaga gonoszsága felett.

Ahogy a szemben álló erők csapatai lassan körvonalazódnak, visszatérnek a régi hősök: Bobby, Sólyom, Andy és Lucy, James, Audrey, és a Tuskó Lady (akitől egy szívszorító epizódban búcsúztak el Lynchék, miután a színésznő, Catherine E. Coulson a forgatás közben rákban elhunyt). Lynch pedig könyörtelenül rájátszik a nosztalgiára: darabokra szedi a sorozatot, hogy a különválasztott elemekből építsen fel újra egy világot, ami talán emlékeztet az eredetire, de mégis más. Az emlékek az emlékezés folyamatáról árulkodnak, vagyis a néző éppen azt nézi a képernyőn, hogy miként nézi a képernyőt. Az átkozottul jó kávé, a cseresznyés (vagy meggyes) pite, a szikomorfák és a történetet keretként magába foglaló álmok így ezúttal nem beszippantják a nézőt, hanem a valósága részévé válnak.

A Twin Peaksben, ahogy már a cím is utal rá (ikercsúcsok) minden tükröződik, mindenből kettő van. Lynch azonban immár a képernyőből is tükröt csinál: nemcsak a szereplők, de mi, nézők is meglátjuk a saját arcképünket, amint éppen a Twin Peakst nézzük. De erről a hasonmásról sosem tudhatjuk biztosan, hogy a valóság része vagy csupán álom.

Hiszen a kétség Lynchnél mindig ott motoszkál, vajon nem álmodjuk-e az egészet. Ha a valóság által feltett kérdésre az álomban találunk választ, hogy választhatjuk el a kettőt egymástól? Gordon Cole az egyik epizódban felidézi egy álmát, amelyben az olasz színésznővel, Monica Belluccival kávézik. Bellucci azt mondja neki: olyanok vagyunk, mint az álmodók, akik a saját álmukat élik. A kérdés csak az, ki az álmodó. Ki találja ki a történetünket, ki talál ki bennünket? – teszi fel a kérdést a Twin Peaks. És ha valóban egy álmodó álmát éljük anélkül, hogy tudnánk, ki az álmodó, sőt anélkül, hogy tudnánk, létezik valahol, vagyis akár mi is álmodhatjuk az egészet, akkor a valóság rögtön nem tűnik olyan stabilnak. A Twin Peakst nézve akár a saját fikciónkat is átélhetjük.   

Ez annyira mellbevágó élmény, hogy még azt is hajlamosak vagyunk megbocsátani a rendezőnek, hogy áthág minden szabályt. Hogy gátlástalanul idézi saját korábbi filmjeit a Radírfejtől a Kék bársonyon át a Mulholland Drive-ig; hogy elvarratlanul hagy szálakat; hogy a szürreális jelenetek magyarázatát az értelmetlenségbe utalja; hogy az unalomig vagy épp a giccsig fokozza a helyzeteket; hogy átugrik Párizsba forgatni, csak hogy leülhessen egy kávéra Monica Belluccival; hogy hagyja a színészeit ripacskodni; és hogy nem köt kompromisszumot csak azért, hogy megértsük, mi történik Twin Peaksben.

Miközben a tévénézők a Walking Dead zombijai és a Breaking Bad droglaborja után most a Trónok harca mészárlásáért rajonganak, hálásak lehetünk, hogy van egy sorozat, amely kívül áll ezen a játszmán. A Twin Peaks nem szórakoztatni akar, csupán megmutatni, hogy mi lakozik bennünk (majdnem) legbelül.

Így akkor sem lehet hiányérzetünk, ha a vasárnapi záró epizódok után – amelyeket itthon hétfőn este láthatunk az HBO-n – úgy érezzük majd, mint Sólyom seriffhelyettes egy furcsa jelenést követően. – Mi történt velünk? – kérdezi tőle a seriff. – Fogalmam sincs – feleli Sólyom. – Valami történt, de nem emlékszem semmire.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.30.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.