A háborúnak soha nem lesz vége

Gazda Albert

Gazda Albert

2017. július 2., vasárnap 18:18, frissítve: hétfő 12:56

Afganisztán alapvető élmény. Igaz, először nem is volt annyira különös, hogy háborúba keveredett a nagy Szovjetunió. Nem is hívták annak. Annyi történt, hogy legyőzhetetlen haderőnknek túl a határainkon nemzetközi kötelezettségei támadtak. Ázsia közepén, bolygónk forró pontján. Elmentek a fiúk, hogy megfeleljenek az elvárásoknak, melyeket a világbéke támasztott velük szemben.

Az viszont nem esett jól, hogy az oly lázasan várt 1980-as olimpia csonka lett emiatt. Bár ez sem a mi hibánk volt. Az álnok és átkozott imperialisták fújták fel a balhét, nem bírván elviselni, hogy fittyet hányunk geopolitikai érdekeikre. Mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy már akkoriban is használtuk a geopolitika kifejezést. Mindegy, a lényeg, hogy az amerikaiak és némely haverjaik nem jöttek el Moszkvába, ám ezzel is csak magukat és legjobb sportolóikat büntették és égették. Mi ettől függetlenül remekül tudtunk szurkolni a mieinknek. Mármint a kiváló magyaroknak. A nagy meglepetést hozó Varga Károly sportlövőtől a lólengő Magyar Zoltánon, a birkózó Növényi Norberten meg a többieken át az olimpia legfiatalabb bajnokáig, az úszó Wladár Sándorig. Szép volt, fiúk!

A kárpátaljai magyar emberek így voltak ezzel. Éltünk a birodalomban, ahogy és amennyire lehetett, de kívül maradtunk mindenhol, ahol tudtunk. Az óránk a magyar időt mutatta, nem a moszkvait, és soha nem szurkoltunk semmilyen sportban a szovjeteknek.

Először akkor jöttünk rá, hogy Afganisztán nem játék, amikor hazahozták cinkkoporsóban K. S.-t. Ukrán iskolába járt, kettővel fölöttünk, de nyilván ismertük. Úgy hírlett, néhány hete volt csak hátra a leszerelésig. Nekünk ellenben nem valami sok maradt a bevonulásig.

A sorkatonai szolgálat réme amúgy is ott lebegett felettünk mindig. Nem vártuk. A fenének sem hiányzott. Meg is úszhattuk volna, ha nincs a háború. Előtte nem vitték el azokat a diákokat, akik egyetemén volt katonai tanszék. Ungváron volt, ezért is látszott fontosnak bekerülni. Sikerült, csakhogy Afganisztán újraírta a szabályokat. Kellett a katona, 1983-tól besoroztak mindenkit, amint betöltötte a tizennyolcat. Engem az első évfolyam után. Ám a négy hónapos boriszovi kiképzés alatt szerencsére hamar rájöttem, hogy nemigen lesz belőlem halott az afgán hegyek között. Ezeknek is volt annyi eszük, hogy azokat dobják át, akik pont annyira jók, amennyire fontos. A pocsék katonákat, amilyen én voltam, nem, és a legjobbakat sem. Kocsergin, a párttag Komszomol-titkár mindent megmozgatott, hogy mehessen, de hiába, képességeire és felkészültségére máshol volt szüksége a hazának.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Azt sem mondhatom hát, hogy megúsztam – hiszen konkrét vészhelyzetbe sem kerültem.

Mások igen. Nem csupán K. S. nem úszta meg, sokan mások sem. A hivatalos adatok szerint 13, valójában inkább 26 ezren. Kölykök voltak szinte mindannyian. 18–20 évesek. Persze az is tény, hogy több százezren fordultak meg szovjet egyenruhában Kunduz, Kabul, Kandahár és a többi környékén – a városokban, a magaslatokon, a völgyekben –, és a zömük visszatért. Például a zászlós, aki szakaszvezetőnk lett utána Grodnóban. Mindig a tarkójára tolta a tányérsapkáját, és addig biccentgetett aprókat, amíg az ellenző a szemére csúszott. Szünet nélkül csinálta. Vagy ott volt S. V. egy Nagyszőlőshöz közeli faluból: szobatársak voltunk a kollégiumban később, de a legravaszabb kérdések és a legfinomabb alkoholok sem voltak elegendőek ahhoz, hogy akár egyetlen szót is meséljen élményeiről.

A Centrális Galéria – Blinken OSA Archívum kiállítása az Arany János utcában róluk is szól. Az „Afganisztán, birodalmak temetője – A szovjet háború” jóval többre vállalkozik annál, mint hogy az ismert narratívák mentén szimplán bemutassa a szovjet intervenciót. Dobrovits Mihály és Mink András kurátorok számára érzékelhetően fontos volt a kontextus a maga lehetséges teljességében, kiemelve az akkori szovjet és amerikai érdekeket is. Az idők változásáról nem is beszélve. Amit Zbigniew Brzezinski néhai nemzetbiztonsági főtanácsadó hangsúlyosan idézett mondatai ábrázolnak a legérzékletesebben. Néhány felheccelt tálib nem nagy ár a birodalom összeomlásáért és Közép-Európa felszabadulásáért, mondta egyszer a politikus. Nos, utólag a megnyert háborúról is kiderülhet, hogy hosszú ideig tartó csata volt csupán, és a szövetségest meg az ellenséget sem mindig magától értetődő megfelelően kiválasztani. Hosszú távra érvényesen legalábbis.

A messzemenő tanulságokon, a rendszerezett információk sokaságán túl az egyéb anyagok legalább annyira izgalmasak. A fotók, a filmek a békéről, a harcokról, a következményeikről, a kalasnyikovos és a politikusos faliszőnyegek, a használati eszközök, a dokumentumok. Az, ahogy mindezek megmutatják az embert. Azt is, aki túlélte, és azt is, aki nem, voltaképpen függetlenül attól, hogy melyik oldalon harcolt. Valamint azokat is, akik az 1989-es kivonulás óta hiába várják, hogy véget érjen egyszer ez az egész őrület.

A kiállítás az Arany János utca 32. alatti Goldberger-ház aulájában tekinthető meg ez év szeptember 17-éig, hétfő kivételével naponta 10–18 óráig. A belépés ingyenes.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.07.01.

A szerkesztő ajánlja