A legvidámabb Magyarország

2016. július 29., péntek 15:00, frissítve: péntek 18:28

Olvasom Puzsér Róbert szórakoztató Szózat-párti cikkét, érdekesnek találom, és egyebek közt „a legvidámabb barakkból a legbánatosabb plázává fejlődő Magyarország” széles néptömegeiről is olvasok benne. Ezen a ponton megakadok egy pillanatra, elmerengek nüanszok felett. Mondhatni, megihletődök, elsodródok a szöveg állításainak vidékéről.

Két okból. Az egyik a máig ható definíció a legvidámabb barakkról. Ez régi ellenségem – valamiért mégsem rontottam neki soha istenigazából. Na majd most. A másik a legbánatosabb pláza. Ami végső soron kifejező, mégis mintha féloldalas lenne kissé.

A bánat nem kizárólag a plázákban születik – félreértés ne essék: szerény személyem sem híve az agyatlan fogyasztásnak, és az agyatlan fogyasztás kritikusainak kaján kritikusai is gyakran felbosszantanak vagy megnevettetnek –, rosszkedvűvé inkább a politika teszi az embereket mostanában. E jelenség előtt tanácstalanul állok többnyire. Nem értem, miért nem egy jókedvű Magyarország összekalapálása a cél. Miért nem érvényesül a feltételezés, hogy – ad absurdum – a sikerekre, a napsugaras jövőképekre koncentráló kormányzás is lehetne eredményes. Akarom mondani: hatékony egy ilyenként ábrázolható kormányzás kommunikációs kivetülése. Elvégre kellő energiák-erőforrások bevetésével, ismert módon kérlelhetetlen ügyességgel-gátlástalansággal bármiről elhitethető bármi – aktuális bizonyítékokkal tele a padlás –, ráadásul azt sem mondhatnánk, hogy semennyire sincsenek eredmények. Csakhogy ezek az általános világvégézés árnyékában elsikkadnak, gyakorlatilag észre sem vehetők.

Már amennyiben a magyar futballválogatott júniusi mutatványát nem számítjuk – amihez viszont hálistennek csak a kormány hajthatatlanul egybites ellenségei szerint volt köze a kormánynak.

De nézzük előbb az első felét. A barakkot. A legvidámabbat.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Ezúton szeretném – egyszer s mindenkorra – felhívni a figyelmet arra, hogy Magyarország egyáltalán nem volt vidám hely a Kádár-korszakban. Mi mindig, amikor a nyolcvanas években sikerült átvergődnünk azon a rohadék határon keresztül, hatalmasakat csodálkoztunk, hogy itt mennyit nyavalyognak a magyar emberek. Holott sokkal-sokkal jobb dolguk volt nekik, mint nekünk odaát! Tele voltak a boltok. Mindenkinek volt munkája, fizetése, szép lakása, autója, a kocsmákban finom sört csapoltak. Nekünk egy mosógépre vagy egy szobabútorra is éveket kellett várnunk az előjegyzés után, és a sör is poshadt volt mindig. Tenyerén hordozza ezeket a magyarokat a szisztéma, dohogtunk magunkban, és mégsem elég jó nekik.

Túlkarikírozom ezt most, természetesen. Ám a lényeg a következő: a vidámság abban a közhelyben nem jókedvet jelentett, csak valamivel több szabadságot – utazásban, vállalkozásban, szóban –, és elérhetőbb javakat. Ám a több sem feltétlenül elég, így mindez semmit sem jelenthetett mondjuk az öngyilkos-statisztikák szempontjából. Az irodalom és a film sem látta tőle szebb színben a jelent és a jövőt. A magyar embereket sem akadályozta meg semmi abban, hogy a Nyugatot még szebbnek lássák. A mi Nyugatunk Magyarország volt, a magyarországiaké az igazi Nyugat. Így megy ez. A szabadság még több szabadságot kíván, az elérhető maximuma a 100 százalék, miközben a javak meglévő mennyisége sem elegendő soha.

Mivel tehát semmifajta vidámság nem volt itt, ezért azt nem is lehetett átmenteni egy rendszerrel későbbre. Az örökség mindazonáltal – a posztkomcsi régió általános állapotát figyelembe véve – mégis értékes volt, a gazdasági-politikai-kulturális állapotok, a kontextusok tekintetében előbbre járt a hazánk a sorstársainál. Előnyünket azonban csak ideiglenesen sikerült megőrizni és kamatoztatni – körülbelül az ezredfordulóig –, utána ránk szakadt a hanyatlás. A régió elsői közül az utolsók közé süllyedni – ebben végképp nincs semmi hősies vagy felemelő. Hogy a történtekben a múlt súlya, a szembenállók rendíthetetlensége vagy a 2002 utániak alkalmatlansága játszott főbb szerepet, azon lenne ok vitatkozni, de most ne menjünk bele. Maradjunk annyiban: tizenöt éve nincs esély, hogy az ország kicsit is vidámabbá váljon.

Felmerül a kérdés: kétharmados Orbán Viktornak vajon lett volna módja arra, hogy a hagyományokra fittyet hányva a jókedvet és a bőséget állítsa a középpontba? Történetesen azok után, hogy meghatározó ellenfelei nagyjából megsemmisültek?

A „mi lett volna, ha…” megközelítés nem írhatja le a politikai valóságot, így konkrét és árnyalt válasz nincs erre. Bár sokan azt hitték, ekkora felhatalmazással bármit is csinálhatna a Fidesz – a konszolidációtól Kádár János sem ódzkodott –, egykettőre kiderült, az orbáni bármi keretrendszere szűkös. Aki a harcban van otthon, annak békében is muszáj harcolnia. Különben elsüllyed. S hogy az ördögbe ne harcolna akkor, amikor mindaz, ami a világon, Európában és körülöttünk történik, simán értelmezhető háborúként?

A háború pedig nem vidám dolog.

Sokan, akiket érdekel a politika, hallottak az alábbiakról. A 2002-es bukás után a párt készíttetett egy nagyszabású felmérést a magyar társadalom általános állapotáról. Arra voltak kíváncsiak, hogy mit szeretnek, mit gyűlölnek, mit szeretnének az emberek. Hogy mit várnak a politikától, a hatalomtól. A válaszokból az derült ki – legalábbis így szól a sztori –, hogy a magyar emberek évtizedek óta semmit sem változtak. Hiába múlt el lassan egy emberöltő, pontosan olyanok, mint Kádár idejében. Miközben szabadon szeretnének fogyasztani, és nem szeretnék, ha bárki is a szájukra csapna szavaik miatt, szeretnék azt is, hogy gondoskodjanak róluk, és hogy megvédjék őket, ha baj van.

Ha innen nézvést végigvesszük, mi minden történt hat év alatt, láthatjuk: a kormány a helyén van. Nem bánja, ha fogyasztunk, hagyja, hogy makogjunk-barcogjunk, gondoskodik rólunk, és kész megvédeni bennünket a maga által kiszínezett fenyegetésektől is.

Arról soha nem volt szó – talán abban a legendás-anekdotikus felmérésben sem –, hogy ezenközben mindenáron vidámak is óhajtanának lenni a magyar emberek. Mondom, a vidámság a barakk óta mást jelent. A magánmókázást amúgy nem tiltotta be senki – ahogy régen, úgy most sem –, így aki bír, egyelőre szólózhat kedvére.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.