A mozi

Gazda Albert

Gazda Albert

2017. június 28., szerda 14:40, frissítve: csütörtök 17:02

Mindennek megvan a helye és az ideje. Nekem és a mozinak – nekünk így együtt – évtizedek jutottak. Nagyjából két és fél, tisztán. Történetünk a hetvenes évek közepén kezdődött. Főként nevetéssel. Vicces kalandfilmekkel, még viccesebb komédiákkal. Olyanokkal, mint az az olasz–francia Zorro, amelyben Alain Delon játszotta a főszerepet. Vagy a csendőrsorozat Louis de Funèsszel. Továbbá a bollywoodi szuperfilmek. A valaha volt legvagányabb indiai western, a Lángnyelvek. Ez nálunk, a nagy Szovjetunióban Bosszú és törvény címmel ment, és az első napokban testi épségünk kockáztatása-feláldozása nélkül lehetetlen volt jegyet kapni rá. Amikor sikerült, akkor meg megríkatott.

Ez érdekes: a nevetés és a sírás. Nevetni a tévé előtt is könnyű. Sírni nem. Ahhoz a mozi sötétje is kell. Ott másmilyen az elérzékenyülés karaktere. Nem azért, mert együtt vagyunk idegenekkel, inkább annak ellenére, hiszen a többiek elől el szeretnénk rejteni könnyeinket. Ám a mozi komplex kulturális fenomén, ahol a film több lesz, mint egy történet, miközben a tévé csupán hétköznapi tárgy, amelyre ne is vesztegessünk több szót.

Az effélékre persze nem kiskoromban jöttem rá. Valamivel később, amikor egyre-másra néztem rengeteget, és világossá vált, hogy az igazi film kép. Nemcsak is – hanem szinte mindenekelőtt. Mozgó kép. Mozgókép. Ehhez sem kellett még művészet. Elég volt egy autós üldözés az Egy nyomorult halálából vagy a Földi űrutazásból. Vagy Ornella Muti mosolya, esetleg Faye Dunaway pillantása.

Nemsokára pláne kinyílt a világ. A színekkel a Sztalker zónájában, a park zöldjével a Nagyításban, Róma fekete-fehér kavalkádjával az Édes életben. Végül megmutatkozott a mozi és benne a film valamennyi árnyalata, a maguk teljességében, izgalmasságában. Kép és hang, szöveg és zene, történet és gondolat, értelem és érzelem. Bevallhatom: arra jöttem rá a legnehezebben, hogy fölösleges megfejteni valamennyi részletet, üzenetet, utalást. Balgaság kínlódni az ilyesmivel. Hagyni kell, hogy hasson, és kész.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A mozi nem mindenkinek ugyanaz. Az emberek zöme úgy sejti, és a róla szóló filmek is azt állítják, hogy a mozi közösségi élmény. Én máshogyan szerettem. Általában egyedül mentem, és nem örültem soha, ha megtelt a terem. A fél- vagy negyedházas színház és koncert nem menő. A nagyrészt üres mozi menő. A técsői fapadosban mindig a közbülső előadásra váltottam jegyet – a viháncoló gyerekek az elsőre mentek, a tömeg az estire –, az utolsó sorok valamelyikébe, a fal mellé. Távol a szotyolahéjat köpködő népektől. Én keveset változtam az évtizedek során, a mozik és közönségük sokat. A székek kényelmesebbek lettek, a kép- és hangrendszerek nívósabbak, a szotyola visszaszorult a futballstadionokba. Az elhullajtott popcornt könnyebb feltakarítani a padlószőnyegről, a napraforgómag héjával alaposan megszenvednének szegény alkalmazottak.

A legtöbbet a nyolcvanas és a kilencvenes években moziztam. Előbb Ungváron, majd Budapesten. Ahogy közeledett a birodalom bukása – peresztrojka és glasznoszty, ha emlékeznek ezekre a kifejezésekre –, úgy tágult a tér. Nyíltak a kapuk, belépett rajtuk a kultúra. Eleinte úgy tűnt, mintha igény is volna rá. A város két mozija mellett tartottak vetítéseket a tisztek és a pedagógusok házában is. Láttam az Andrej Rubljovot, a Vörös sivatagot, Berlin fölött az eget, A burzsoázia diszkrét báját. Megérkezett Tengiz Abuladze alapműve, a Vezeklés. Utóbbit amúgy Moszkvában néztük 1987-ben, a Rosszijában, az elragadtatott publikum vastapssal köszönte a filmet az üresen fehérlő vászonnak.

Az egyik nagy ajándék, amelyet a rendszerváltás utáni évtized Budapestjétől kaptam, a művészmozi-hálózat volt. Jártam mindenhova. Greenawayért, Kusturicáért, Hal Hartley-ért a Művészbe, Bertrand Blier-ért az Európába, Jim Jarmuschért a Tabánba, Kieslowskiért és Kaurismäkiért a Szindbádba, Bunuelért a Vörösmartyba, Lynchért és Bertolucciért a Toldiba. Csak azért sem voltam lila: megnéztem az Elemi ösztönt is a Kossuthban, a Féktelenült a Corvinban, a Ponyvaregényt a Metróban.

Valamennyit szerettem valamiért, ám a törzshelyem az Örökmozgó volt. A rendezői sorozatokkal. Fellinivel, Antonionival, Truffaut-val, Godard-ral, Jancsóval. Felültem a villamosra az Irinyi utcánál, leszálltam a Wesselényinél, ittam egy korty grúz brandyt a mozi apró kávézójában, beültem a 11. vagy a 13. sorba – a fal mellé, nyilván –, és két órával később hazamentem, gazdagabban, mint ahogyan érkeztem.

Aztán véget ért egy korszak. Nem futotta többé havonta nyolc-tíz kalandra. A késztetés megkopott. Akadtak még lelkesedős hullámok, ma is vannak, akiknek az újabb dolgait igyekszem nem kihagyni – Tarantinótól Woody Allenen át Jarmuschig; utóbbi csodás Halhatatlan szeretőkje a legutóbbi meghatározó élmény –, ám közös történetünk kibicsaklott.

Most éppen egyáltalán nem járok moziba. Felhergeltem magamat. A szotyolát elviseltem, a popcorn szagán is túlléptem nagy nehezen. Az okostelefonok fel-felvillanó kijelzői ellenben eltiportak. Totális vereséget szenvedtem. Egyetlen vigaszom: mozi akkor is lesz még, amikor a Facebook már elpusztult nyomtalanul. Ezt remélem. A magam öreges-nosztalgiázós, egyszersmind szebb jövőben bízó módján.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.06.24.

A szerkesztő ajánlja

Pethő Tibor

„Párttitkárok soha nem határozhatják meg az anyaszentegyház magatartását”

Az év elején mutatták be a Bulányi György piarista papról és a Bokor közösségről szóló dokumentumfilmet.

Vékony Zsolt

Egy szemérmes és roppant energikus ember – hetvenéves Cserhalmi György

Bár az utóbbi években több lesújtó dologgal is szembe kellett néznie, továbbra is kiemelkedő ikonja a magyar színjátszásnak.

Molnár Csaba

Az amerikai elnökválasztást befolyásoló orosz trollok mindennapjai

Tizenhárom orosz a Facebook és Twitter segítségével dróton rángatta az amerikai választók tömegeit.