A törvény nem tudja, amit münk tudunk

2017. augusztus 29., kedd 14:31, frissítve: szerda 15:59

Sosem árt tisztában lenni a kontextussal. A jó film nem pusztán történet, még csak nem is érzelmi-intellektuális kaland, hanem sokkal több mindezeknél. Persze nem mindegy, hogy működik-e és érvényes-e évekkel, vagy akár évtizedekkel az elkészülte után, akkor, amikor már szőröstül-bőröstül megismertünk mindent, ami esetleg belőle is táplálkozott.

Szőts István 1942-es Emberek a havason című filmjét az olasz neorealizmus és a francia újhullám előfutárának is mondják, bizonyára joggal, ráadásul a szóba jöhető magyar vagy nemzetközi toplisták összeállításakor sem szoktak megfeledkezni róla a kritikusok. De ha sikereit, dicsőségét és utóéletét kísérletképpen úgymond félretesszük – amennyire ez praktikusan lehetséges –, akkor ma újranézve vajon milyen élményt kapunk?

Jó húsz éve láttam először a filmet, és lenyűgözött alaposan, noha akkor sem volt már fiatal. Előreszaladok: nem változott azóta semmi. Kifejezetten ötletes már a főcím is, és bár az első negyedórában csupán fekete-fehérben is ragyogóan színes képeskönyvet kapunk az erdélyi havasokban élő emberek nehéz sorsáról és az őket körülvevő világ hol zord, hol bájos szépségességéről, csakhamar kibontakozik az elkerülhetetlen dráma. A fények és a napsütés helyett jönnek az árnyékok, a fagy, a hó és a halál.

A Nyírő József elbeszéléseiből az író közreműködésével összegyúrt balladisztikus, a kisember és a rideg-embertelen rendszer konfliktusáról szóló történetnek eleve megvan a sodrása, ami azonban még hatásosabbá teszi, és egyúttal meg is emeli, az nem a korban megszokottakhoz képest egy árnyalattal eszköztelenebb-realisztikusabb színészi játék – Görbe János mint Csutak Gergely feltétlenül emlékezetes –, és nem is a többnyire zaklatott zene, hanem mindenekelőtt a gazdag és expresszív képi világ. Szőts és munkatársai tényleg évtizedekkel előzik meg kortársaikat a nemi erőszak kísérletének ábrázolásakor éppúgy, mint a halottas-vonatos jelenetben, amikor sorra mutatja a kamera az utazók egyszerre fáradt, reménytelen, együtt érző arcát. Ebben a néhány másodpercben minden benne van.

Harminc sem volt a rendező, amikor lényegében gyakornokként megcsinálta a filmet. Egy ilyen indulás után kiemelkedő életpályának kellett volna következnie. Hogy nem így lett, arról nyilván a történelem tehet. A II. világháború után Szőts már csak egy nagyjátékfilmet forgathatott itthon: az Ének a búzamezőkről 1947-ben készült. A forradalom bukása után Bécsben telepedett le, kulturális tematikájú rövidfilmek készítésével és oktatással kereste a kenyerét. Komolyabb-merészebb filmterveiből nem lett semmi. Kár, hogy így alakult. Bizonyos, hogy további remekművekkel lettünk szegényebbek.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.29.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.