A valaha volt legjobb film Közép-Európáról

Gazda Albert

Gazda Albert

2017. április 9., vasárnap 15:40, frissítve: vasárnap 15:55

A Bolse vita történelmi film. Az volt már akkor is, amikor a kilencvenes évek közepén elkészült, noha egyáltalán nem sokkal korábbi idők eseményeit dolgozta fel. A kritika általában szerette – ha egekig nem is magasztalta –, szép díjakat nyert fesztiválokon, és a közönség sem utasította el. Azt hiszem, kevés hiányzott ahhoz, hogy tőrőlmetszett kultuszfilmmé váljon. Talán csak egyetlen dolog: az, hogy a magyarokat egyszer csak nem érdekelte többé Közép-Európa. Kelet-Európa még annyira sem.

A rendszerváltásnak szerintem ez az egyik legmeghatározóbb fejleménye. Amikor az események megtörténtek, és szinte egyik pillanatról a másikra megváltozott a világ – és benne az élet is –, még mindenki Varsóra, Prágára, Bukarestre figyelt. Moszkvára is, a sikertelen puccsig, Borisz Jelcin felemelkedéséig. A szarajevói borzalom volt az utolsó, amelyről úgy éreztük, közel történik hozzánk. Nagyon közel.

Aztán még egy kicsit telt-múlt az idő, és azt akartuk hinni immár, hogy mi igenis a Nyugat része vagyunk. Szabadulni akartunk erről a senki földjéről. Nem csupán mi voltunk ezzel így, szomszédaink sem ábrándoztak másról.

Fekete Ibolya első játékfilmje arról a korszakról szól, amikor Közép- és Kelet-Európa még létezett – és ennek a különös hangulatú miniuniverzumnak a kellős közepén ott állt Magyarország fővárosa. Éppen a megfelelő koordináták közt ahhoz, hogy egyformán érdekesnek és izgalmasnak, illetve egyszerre távolinak és közelinek érezzék oroszok és románok, angolok és amerikaiak. Ennek a városnak a centrumában volt egy kocsma – a Kazinczy utcában –, amely a Bolse Vita névre hallgatott, és ahol a mindenhonnan érkező emberek összejöttek esténként.

Vannak filmek, amelyek első nekifutásra maguk alá gyűrik az embert. Ezt így pozitív értelemben mondom, remélem, érthető, hogyan értem. A Bolse vita ilyen volt annak ellenére, hogy soha nem jártam a helyen – ezt sajnálom –, de biztos vagyok benne, hogy nem csupán azért, mert mégis érintett vagyok. Én is a Szovjetunióból jöttem akkortájt, 1991-ben, igaz, a film hőseivel, Jurával, Vagyimmal, Szergejjel ellentétben nagyjából tudtam, hova érkezem, és viszonylag ügyesen bántam a magyar nyelvvel is.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A maga idejében megnéztem a filmet hamarjában vagy háromszor, és békésen hagytam, hadd tegye hozzá a magáét zűrzavaros identitásomhoz. Majd besoroltam a néhány tucat mű közé, amelyek igen erősen hatottak rám, és félretettem óvatosan.

Fekete Ibolyát nyilván megjegyeztem magamnak. Ha ismét készíthetett valamit, mentem a moziba haladéktalanul. Így volt ez a Rózsa-Flores Eduardóról szóló féldokumentumfilm, a Chico esetében, amely 2001-ben jelent meg – te jó ég, mennyire a helyén van annak a végén a Nem látlak én téged többé Cseh Tamás-féle feldolgozása –, majd ugyanúgy szerettem a másfél évtizeddel később forgatott Anyám és más futóbolondok a családból-t. Nekem rendezte a rendező ezt a kettőt is.

Egymásra találásunk magyarázata egyértelmű: közép- és kelet-európaiak maradtunk mindketten. Ő mint alkotó. Én mint néző, mint befogadó. Van ilyen, és ez jó.

Amikor kitaláltam ezt a tökéletes dolgos sorozatot, egyből világos volt, hogy Fekete Ibolya filmjeiről írnom kell. Csak azt nem tudtam, hogy mindről egyszerre-e, vagy jobb lesz, ha kiválasztom valamelyiket. Aztán múlt hét végén újranéztem a Bolse vitát – és ez eldöntötte a kérdést. Másfél óra elsöprő érzelmi feszültség. Ez történt velem közben. Nem először mondok ilyet, de nem hazudok: semmi nosztalgia nem volt abban.

Azok az idők ugyanis nem voltak szépek. Az sem volt szép, ahogyan fiatalok voltunk. Hiszen a mámor csak egy pillanatig tartott. Vagy addig sem. Nincs abban semmi magasztos, hogy mindig van kolbász a boltban. Egy ideig izgalmas, de megszokjuk. Az pedig pláne nem felemelő, amikor kiderül, hogy a szabadságot lehetetlen megtanulni. Abba csak beleszületni, legfeljebb belenőni lehet. Belülről érezni. Egyrészt. Másrészt: az is lehet, hogy csak ott jó, ahol nem muszáj maradnunk. Ahonnan bármikor továbbállhatunk.

A Bolse vita nem csupán érzékeny film. Okos is. Tudja, hogy a történelem nem játék. Azt is, hogy nem minden ember elég bátor, hogy megtalálja a helyét az időben. Ahhoz, hogy sikerüljön, rengeteg szerencse kell, és abból sosem jut elegendő mindenkinek. A több élet – hogy tartalmilag is utaljak a szójátékos címre – nem jár automatikusan, csak úgy magától. Az sem mindig elég, ha megdolgozunk érte. Közép- és Kelet-Európa nem a korlátlan lehetőségek hazája. Egy villanás erejéig, ismétlem, talán úgy tűnhetett valaha – de az délibáb volt. Abban azért nagyon is bízom, hogy a következő nemzedékek számára már itt is máshogyan lesz tágas a világ. És az élet nemkülönben.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.04.08.

A szerkesztő ajánlja

Földi Bence

Kölcsönzött szlogenekkel, program nélkül a Fidesz

A kormánypárt szinte az összes üzenetét máshonnan vette, például a nácikkal kollaboráló francia politikusoktól.

Ficsor Benedek

A magyar olajmezőkből nem lesz pénz a hatalmas múzeumokra

Mélyi József művészettörténész a Liget-projektről, a stadionokat benövő gazról és a megfordított folyókról.

Lándori Tamás

Döntenek ma a lúgos perben: összeszedtük a vád és a védelem főbb állításait

A negyedik – és minden valószínűség szerint nem az utolsó – bírói tanács dönt a bűncselekmény ügyében.

Molnár Richárd

Titkos kommunikációs stratégia oldalanként 450 ezerért Cegléden

A város fideszes önkormányzata hivatalosan üzleti érdekből rejtegeti méregdrága tervét.

x
Rendkívüli hír