Aki Istent keresi, bárhol megtalálja

2017. szeptember 12., kedd 12:26, frissítve: hétfő 16:47

Ez a film még mindig csodálatos, napokig lehetne nézni egyfolytában, állapítottam meg bölcsen a majd háromórás játékidő fele-kétharmada tájékán. Tényleg: amint összeáll a kép, és a néző elmerül az egymást követő hosszú jelenetsorok szövevényében, onnantól bármi megtörténhet. Nem azért, mert klasszikus-lineáris történet nincs, így időnként ki vagy be is lehet szállni kockázatok nélkül. Inkább azért, mert az egyes fejezetek nem csupán együtt, külön-külön is annyi mindent mesélnek az életről. Vagy a létről, ha úgy tetszik.

Az édes élet 1960-ban készült, ez volt Federico Fellini hetedik egész estés filmje. Mai szemmel nézve, mai eszünkkel morfondírozgatva több nüansz is furcsának-hihetetlennek tűnik vele kapcsolatban. Az egyik, hogy bár a cannes-i filmfesztiválon megkapta az Arany Pálmát, a kritikusokat finoman szólva is megosztotta. A másik, hogy a katolikus egyházat mélységesen felháborította. Olvasom, hogy a polgári világ céltalan léhaságának ábrázolása miatt, de vannak kételyeim, azt gyanítom, valójában a Madonna-látó gyermekek fejezete – ironikus megközelítésével, drámai kifutásával – bánthatta az érzékenységeket. A harmadik, hogy tömegével tódult a nép a mozikba akkor, a mű kasszasikernek bizonyult. Persze az sem kizárt, hogy sokan csak a Trevi-kútban pancsoló Anita Ekberget szerették volna látni, YouTube pedig, ugye, még nem volt.

Bár hadd ne legyek mégse ilyen szigorú. Miért ne érdekelhette volna az embereket a múlt század hatvanas éveinek elején a kiábrándulás és az elidegenedés? Miért ne búslakodhattak volna akkor is a Nyugat – éppen dettó aktuális – alkonya miatt, amelyet főleg az illúziótlan-reménytelen hajnalok megmutatása révén tudhatott eléjük tárni a mester?

Aki Istent keresi, bárhol megtalálja, hangzik el az egyik kissé eldugott kulcspillanatban. Vegyük úgy, hogy ez rendben van. Talán arra is ilyesmi válasz adódna, hogy: ám az mit tegyen, aki önmagát keresi, mivel sehogy sem találja sehol? Végül is nem derül ki egyértelműen, hogy a Marcello Mastroianni által – mint mindig, remekül – alakított Marcello Rubini menthetetlen-e, de eléggé valószínű, hogy a sodródásból nincs kiút. A (bulvár)újságírásból lehetetlen visszatérni a költészetbe, az irodalomba. Hiszen miként Steiner tragédiája is bizonyítja, az okos, intelligens, gazdag élet sem szabadít meg a kételyektől, félelmektől. Az egyszerű szépség pedig mindeközben elérhetetlen. Messze van, alig látszik, és hogy mit üzen, azt nem hallani jól.

A hosszabb idő utáni újranézés számtalan érdekes apróságot is ad. Valamiért például úgy emlékeztem, hogy Marcello és Anouk Aimée első története is a film vége felé van, Anita Ekbergé meg pláne. De nem, az egyik a legelején, a másik máris utána. Az meg mintha még soha nem tűnt volna fel, hogy a szemtelenül fiatal Adriano Celentano lendületes rock and rollt énekel a filmben. Akit-amit viszont nem felejtettem el, az egyrészt Nico – igen, a Velvet Undergroundból, őt nagyon vártam – illetve az, hogy a nyüzsgő-nyomuló celebfotós, Mario Paparazzo volt nemcsak a filmtörténet, hanem az egész történelem első paparazzója.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Ha már itt tartunk. Rengeteg újságírós film készült a régi időktől mindmostanáig, köztük olyanok is, amelyek a valóság és a valóság ábrázolása, azaz tükörképe közötti ellentmondásokat feszegették. A legtöbb totálisan hamis. Az újságírók csak egészen ritkán hősök, miközben a valóság dimenziói rémisztően számtalanok. Már-már kifejthetetlenül azok. Az édes élet a maga módján még erről is képes mesélni valamit.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.12.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.