Ami megkeményedik, az nem győzhet

2017. december 12., kedd 13:37, frissítve: kedd 16:40

A Sztalkernek először is az esztétikája a legfontosabb. Ez ragadta meg a magamfajta mozibolondot nyitásként, kapásból, egészen fiatalon. Persze benne lehetett az is, hogy annak idején, a nyolcvanas években még komoly kultusza volt a klasszikus tudományos-fantasztikus irodalomnak. Bradburynek, Lemnek, Asimovnak, Clarke-nak, valamint a Sztrugackij fivéreknek is. S bár világosan kiderül hamar, hogy az ismeretlen erők teremtette posztapokaliptikus mikrouniverzum díszlet és szimbólum csupán, színei többé nem eresztenek. Egyetlen film van ezen kívül, amelynek – majdnem – ilyen pompásak a zöldjei: Michelangelo Antonioni Nagyítása. Ám abban másmilyenek az árnyalatok. Lenyűgözők azok a pillanatok, amikor a sztalker, a tudós és az író megérkezik a mocskos, sáros, rideg és fenyegető valóság nyomasztóan barnásfekete-fehérségéből a zóna színességébe. A burjánzó növényzettel, rengeteg vízzel, pusztuló, benőtt romokkal teli közeg visszatérő hivatkozási alap az életemben. Számtalanszor előkerül. Például szombaton is, amikor egy észak-pesti gyártelepen találkoztam rég látott barátommal. Nem is én mondtam, hanem ő: máris hozzáláthatunk itt a Sztalker újraforgatásához. Ugyanez volt tavasszal Ócsa közelében, amikor az akkor vízzel teli erdei mocsarak mellett sétáltunk a Selyem-rét felé.

A Sztalkernek a filozófiája is éppolyan fontos. Andrej Tarkovszkij üzenetei, állításai végső soron nem bonyolultak. Az élet értelme a hit abban, hogy van értelme az életnek. Egyetlen filmje sem szól másról, de talán a Sztalkerben fogalmaz a legtisztábban, a legérthetőbben, a legkevésbé bonyolultan. A zóna a maga beláthatatlan titkaival, csapdáival, változékonyságával, alig átjárhatóságával maga az élet, középpontjában az elérhetetlen-megfoghatatlan boldogság iránti vágyakozással, küzdelemmel. Sem a bizonyosság, sem a kételkedés nem segít, a tudomány és az alkotás görcsös okossága egyformán kudarcra van ítélve. Ami megkeményedik, nem győzhet, az él csak, ami zsenge és hajlékony marad. Hát igen: a hit nagyon tud hiányozni. A zóna látványára bármikor és bárhol rábukkanhatunk. A tartalma keményebb dió.

Mielőtt e cikk kedvéért sokadszorra is megnéztem volna a filmet, eszembe jutott, hogy képes lesz-e még újat-mást mondani. Egyrészt nem képes. Ismerem az összes kockát, villanást, rezdülést, hangot, hangsúlyt, sóhajt. Másrészt mi magunk változunk, és ettől kapcsolataink is átalakulnak. Az egykori világmegváltó hévből és a hiányérzeteimből is fakadóan valaha ez volt az abszolút kedvenc filmem. Később néha háttérbe szorult. Akár mások, akár más Tarkovszkijok mögé. Most azt tapasztaltam: eléggé szinkronban vagyunk megint. Legalábbis úgy tűnik. Vagy hadd mondjam így: ezt szeretném hinni. És ez jó.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.12.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.