Ascher Máté, mit tettél?

2018. március 12., hétfő 14:14, frissítve: hétfő 14:29

Előző katonás előadása, A bajnok körüli balhéféleséget kommentálva fogalmazott ilyenformán Pintér Béla színész-szerző-rendező: nagyon várja, hogy művének egyszer majd olyan közönsége legyen, amely semmit sem tud a vonatkozó kontextusról. A múlt év decemberében szintén a budapesti Katona József Színházban bemutatott Ascher Tamás Háromszéken apropóján elvben nem lehettek hasonló elvárásai. Már csak azért sem, mert a főszereplők közül egyet történetesen Ascher Tamásnak, egy másikat Máté Gábornak, egy harmadikat Pintér Bélának hívnak, Bezerédi Zoltánt pedig maga Bezerédi Zoltán játssza. A pusmogás ez esetben nemhogy megelőlegezett volt (mint az előző alkalommal – hogy akarva vagy akaratlanul, egyre megy), hanem egyenesen kijelölte a befogadás és az értelmezés kereteit. A nagy kérdés az volt tehát, hogy ezek a keretek lerombolhatók-e.

Azoknak mesélem, akik esetleg nincsenek egészen képben: A bajnok egy léha vidéki polgármester sanyarú sorsú feleségéről szól, aki beleszeret egy világbajnok sportolónőbe, majd választás elé sodorja az élet, a szabadság és a biztonság között kell döntenie. A sztori alapját egy közszájon forgó politikai bulvárpletyka képezte, így sokan azonosították a szóban forgó férfiembert. Egy újságcikkben az is felvetődött: nem szép dolog ismert személyek magánéletének állítólagos motívumait színre vinni, meg hogy bezzeg Pintér Béla sem Máté Gábor Katona-igazgató emberi silányságának sajátosságait boncolgatja első kőszínházi rendezésében, ehelyett fideszes potentátokat támad ízléstelenül. Az írás ihletet adott: Pintér Béla üstöllést megírta-megrendezte Máté Gábort, hozzácsapva a kompániához önmagát, Aschert, Bezerédit, de további létező személyeket is összegyúrt, szétválasztott vagy csak karikírozott – Budapestről, Kaposvárról, Erdélyből meg még ki tudja, honnan –, Zsámbéki Gábortól Babarczy Lászlón át majdhogynem Vidnyánszky Attiláig.

Hogy roppant merész vállalkozás volt ez, az a három hónappal ezelőtti bemutató idején íródott kritikákba belelapozva-belekattintva haladéktalanul egyértelművé válik. Ez a szövegem elsősorban azért született most, mert úgy éreztem, az előttem szólók közel sem mondtak el mindent, amit érdemes lett volna elmondani a nagy pintéri kísérlet eredményességéről (vagy kudarcáról). Persze olyan nincs, hogy mindig mindannyian ugyanazt látjuk – és ugyanúgy –, illetve az is lehet, hogy az első előadások idején nem volt még a helyén minden részlet. Viszont ahhoz képest, hogy többen egyenetlennek, erőtlennek, nem elég szórakoztatónak, nem különösebben okosnak-mélynek ítélték a darabot, nekem muszáj ezt a szálat visszakézből elvarrva rögzítenem: az Ascher Tamás Háromszéken dobogós helyet érdemel a terjedelmes Pintér Béla-ranglistán, és többet mesél (nem Máté Gáborról az ágyban, hanem) a tegnapi és a mai Magyarországról (valamint némelyeket – köztük engem is – meglepő módon a határon túliságról), mint bármi más mostanában.

A történet, mint rendszerint, ezúttal sem túl bonyolult. A nagy presztízsű pesti színház megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezetője, Tabajdi Sándor (ketten játsszák, nem felváltva, egyszerre: Thuróczy Szabolcs és Elek Ferenc) erdélyi munkalátogatásra küldi az ifjú Máté Gábort (Fekete Ernő), Aschert (Keresztes Tamás) és Bezerédit (Bezerédi), ahol annyi mindenkivel és annyi mindennel találkoznak, hogy nem győzik kapkodni a fejüket. Hogy ezt miként csinálja Pintér, nem tudom, de hogy jól, az fix: noha az ábrázolt világ – amelyben magyarok és románok, színházi emberek és kétkezi földművesek, hullócsillagok és pálinkásüvegek, nyelvi lelemények és magatartásminták, nóták és szavalatok kavarognak a legszertelenebb összevisszaságban – elsősorban paródia, mégis teljes mértékben igazinak, kifejezőnek, hitelesnek, érzékenynek és szerethetőnek tűnik a színpadon. Talán nem is annyira titokzatos a titok: Pintér Béla egyszerűen ismeri ezt az univerzumot néptáncos múltjából.

Ascher és Máté tehát egyebek közt megismerkedik Tordai Léda feltörekvő színésznővel (mindenki nagyszerű, de Jordán Adél egyenesen csodálatos), akit aztán egy idillikus-bukolikus éjszakán ketten is elcsábítanak – vagy talán fordítva – anélkül, hogy tudnának egymás teljesítményéről. Ugyanitt összefutnak a módfelett ifjú, esetlen és mókás frizurájú Pintér Bélával (őt Dankó István alakítja, Pintérnek más dolga van a karriervágyó határon túli rendező szerepében), akinek az az ötlete támad, hogy Máté Gábor Pesten rendezze meg a Három nővért népzenés-népdalos operaként. Ebből rengeteg primer komikum mellett két dolog következik. Egyrészt magukkal viszik Pintért és Lédát Budapestre, hogy közreműködjenek az előadás létrehozásában. Másrészt a színésznő teherbe esik, csak az nem világos, hogy melyiküktől. Az első számú apajelölt Máté Gábor lesz, ám ő semmiképp sem szeretne apa lenni, ezért mindenáron arra venné rá szegény Lédát, hogy menjen el szépen abortuszra. Ő azonban nem akar ilyet tenni, és ebből bontakozik ki az a konfliktus – lenni vagy nem lenni, elvetetni vagy nem elvetetni –, amely a darab messze legerősebb, eddig mégis legkevésbé elemzett részét képezi. Benyomásaim szerint a katonás közönség sem nagyon bírt mit kezdeni azzal, hogy a szerző inkább foglal állást egy magzat elpusztítása ellen, mint mellette. Elcsendesedtünk alaposan a megfelelő pillanatokban-percekben – volt, aki könnycseppel a szeme sarkában –, ennyit bátran hangoztathatok.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Ám eddigre réges-rég túl vagyunk azon, hogy Máté Gábort kizárólag Máté Gáborként vagy Ascher Tamást Ascher Tamásként szemléljük. Noha Fekete és Keresztes nagyszerűen hozzák a figurákat – gesztusaikkal, hanghordozásukkal, lényükkel –, a szereplők fokozatosan elemelkednek az apró poénok talajszintjétől, és sokkal univerzálisabbak, valóságosabbak lesznek, mint pőre valóságbeli önmaguk. Az eleinte itt-ott még zavaróan ráismerős heherészés egyszer csak megszűnik, pontosabban mindenestül átalakul a minősége. Azzal egyidejűleg és párhuzamosan, ahogy egyértelművé válik: nem ismert és népszerű személyek sorsának gödreiben turkálunk. Akiket elénk tettek és le is vetkőztettek, azok végső soron mi vagyunk valamennyien. Ha másképpen is hívnak bennünket, és ha másmilyenek, máshogyan helyrehozhatatlanok-végzetesek is a bűneink és a mulasztásaink.

Úgy véltem mindig: Pintér Bélában nem az a legjobb, amit mond, hanem ahogyan mondja. Az igazán színvonalas, kompromisszummentesen, hajlékonyan, frissen nevettető humor hiánycikk napjainkban, ahogy ő csinálja, nem ér a nyomába senki. Szabadon, de csak első ránézésre kócosan, valójában hajszálpontosan és hibátlanul. Úgy, hogy az „eszmei mondanivaló” (elnézést) menet közben háttérbe szorul, minden okoskodás utólagos, akkor jut csak szerephez, ha lement már a függöny, és úton vagyunk hazafelé. Az is mellékes ezen a ponton, hogy amiről szó van, abban esetleg egyetértünk-e vagy sem. Mármint ő mint alkotó és én mint befogadó. (Megeshet, hogy nem, még szép. Közéleti indíttatású-érzékenységű művek esetében ez kézenfekvő.) Ebből is látszik: az eszközhasználat, ha felül nem is feltétlenül írja, simán speciális fénytörésbe illesztheti a tartalmat.

A bajnok alkalmából azonban arra jutottam, hogy annál a sok helyütt fergeteges bohózatként elkönyvelt darabnál szomorúbb, fájdalmasabb, emberibb színházat rég láttam. Az Ascher is azon az úton halad tovább. Amennyiben amaz a szabadságról és a szabadság lehetetlenségéről szólt, emez úttévesztéseink hétköznapi-megúszhatatlan természetességéről és a hiábavalóságok hiábavalóságáról mesél. Nem az a tipikusan vidám téma, de szívesen megnézném még egyszer, hadd nevethessek újra jó sokat – amíg el nem szomorodom. És ennek aztán tényleg nincsen már semmi, de semmi köze a kontextushoz.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.10.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.