Csak a jóság negyvenöt hektáron

2018. március 10., szombat 11:56, frissítve: szombat 13:25

Egyre izgalmasabbnak mutatja magát az Egri borvidék, amiben igen nagy a szerepe a St. Andrea Szőlőbirtoknak. Lőrincz Györgyék pincészete sokat ígér, ám azt be is tartja – mint arról egerszalóki helyszíni szemlénk során újfent megbizonyosodhattunk.
 
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

Ha az ember jó bort készít, menthetetlenül fejlődni fog – mondja Lőrincz György, én meg apránként rájövök, hogy ennek a kijelentésnek igen komplex tartalmai vannak. A téma beszélgetésünk e pontján a következő: foglalkoztatja-e a borászt, hogy a szubkultúrában ma is vélemény-, sőt trendformálónak sejtett blogok és társaik mindig újabb és újabb kedvencek után néznek – akik a legtöbbször kicsik, alig néhány hektárosak –, míg a nagyobbakkal szemben vagy kritikusabbak, vagy eleve kevésbé érdeklődnek már irántuk. Az egerszalóki St. Andrea Szőlőbirtok – melynek Lőrincz György első embere és egyik tulajdonosa – réges-rég túlnőtte az aprócska kézművesek kategóriáját. A 2000-es évek elején berobbant családi pince pillanatok alatt felfutott a tetőre: a kezdetben még tényleg nagy hatású Művelt Alkoholista első két szavazásán például 2006, majd 2007 legkülönbjévé szavazták az olvasók, és nem késett sokáig az év bortermelője elismerés sem, amelyet 2009-ben ítélt oda neki a Magyar Borakadémia.

Innen bizonyos értelemben nincs hova emelkedni – mármint presztízsben –, másfelől az említett fejlődés sem elkerülhető. A növekedés, a gyarapodás nem leállítható, a minőség, a színvonal fokozható, állandóvá tehető, megbízhatósággá konvertálható, ami így egyben a piaci előrejutás garanciája is. A St. Andrea Szőlőbirtok útja nem volt problémamentes – a külföldi résztulajdonos 2005-ben elhunyt, ekkor nehéz időszak következett, mígnem két borkedvelő építész kivásárolta a bizniszből a befektetéssel elégedetlen örökösöket –, de jó ideje egyértelműen hazánk meghatározó középpincészetei között tarthatjuk számon. Ezt 45 hektárnyi szőlőterület, valamint évente 200-230 ezer palacknyi bor illusztrálja. A mennyiség lényegében az utolsó cseppig elfogy, tisztességes forgalmat generálva. Ha forintban számolunk, úgy is: a St. Andreánál semmit sem adnak olcsón, a termékpiramis alját képező fehéreket vagy rozékat sem ússzuk meg két darab ezresnél sokkal kevesebből.

 
Lőrincz György és ifjabb Lőrincz György – meg a pince
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

Az összetett jelentéstartalmakra visszautalva: ama fejlődés apropóján az egri – vagy akár az egész magyar – borászatra érvényesen is izgalmas dilemmák járhatók körbe, közel három évtizeddel a rendszerváltás és a borforradalom kezdetei után. Bár igaz, hogy egy ideje a szuper- és a hipermarketek polcain is elérhető a minőség – a fehér Napbortól az Áldás bikavérig, csak hogy ne távolodjunk el a St. Andreától –, az ágazatot ellentmondások feszítik változatlanul. Míg az ínyencek krémje különlegességek után kajtat, és egyszerre un mindent, ami vagy régi – értsd: legalább öt éve a spiccen tartózkodik –, vagy ellenkezőleg, túlontúl trendi, addig a legszélesebb közönségnek fogalma sincs arról, hogy milyen erők és folyamatok mozgatják a világot aktuálisan. A hegyközség illetékesei például volt, hogy megtagadták az egri minősítést Lőrincz Györgyék pinot noirjától, mondván, nélkülözi az illő karakterjegyeket. Ezenközben az egy-két óra alatt, amíg a borászat vinotékájában beszélgettünk Egerszalókon, több átutazó is beesett bort keresve, de zömük csalódottan távozott. Vagy azért, mert félédes merlot-k nem szerepeltek a kínálatban, vagy azért, mert megijedtek az árcéduláktól. A kézenfekvő tanulság: párhuzamos világokban élünk – és ha e párhuzamos világok lakói találkoznak, nem mindig tudnak mit kezdeni egymással.

Panaszra persze nincs ok, a fenti bekezdést tekintsük egy, a várhatónál lassabban változó helyzet leírásának. A St. Andrea pinot noirját amúgy akkor is felismerik és megvásárolják az emberek, ha nincs ráírva, hogy egri – akár több tízezer üveggel évjáratonként –, és elmegy a többi is, hiába menekülnek rémülten a félédes merlot-k hívei. Aki jó bort termel, nem csupán fejlődni kénytelen, a közönségét is megtalálja elkerülhetetlenül. És e közönség jelentős része hajlamos hűséget esküdni hosszabb távon is. Szó se róla, engem is érdekelnek az újak, de nem jellemző, hogy megfeledkeznék azokról, akik művei mindig elkényeztettek, csalódást viszont soha nem okoztak. Hogy ebben mekkora a szerepe annak, hogy a borblogolással hat-hét éve felhagytam, és azóta kisebbeket merítek a felhozatalból, fogalmam sincs, de talán mindegy is. Két dolog ugyanakkor óhatatlanul eszembe jut. Az egyik: egy 2011. júniusi bejegyzésemben tíz termelőt szedtem össze, akik úgymond direkt nekem készítik boraikat. Mármint akikről tudom, hogy bármijüket bontom ki, kedvemre lesz. A listán – a felvidéki Bott Frigyes, a szekszárdi Heimann Zoltán, a csopaki Jásdi István, a balatonboglári Légli Ottó, a töki Nyakas Pince, a soproni Horváth Ráspi József, a villányi Sauska Pincészet, valamint a Tokaj Nobilis és a Tokaj Oremus társaságában – ott volt a St. Andrea is. Most is ott lenne. A másik: mivel ritkábban jut időm helyszíni szemlékre legjobb borvidékeink legjobbjainál, Lőrincz Györgynél is régen, 2010 áprilisában jártam utoljára. Magam is meglepődtem, hogy közel nyolc esztendő telt el azóta.

 
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

Mi változott időközben? – merül fel a kérdés. A válaszokat első ránézésre nem is a szőlőterületek vagy a pince környékén kell keresgélni. A dűlők akkor már megvoltak, a Boldogságos, a Magyalos, a Hangács, a Nagy-Eged és a többi is, és a borszortiment is kezdett letisztulni. Megtörtént az elmozdulás a fajtaboroktól a házasítások felé, a cél ugyanis – bármit gondolnak némely ítészek – az egriség megfogalmazása, a dűlők karakterén keresztül, fehérben és vörösben egyaránt. Igaz ez az Egri Csillagként értelmezendő, tartályos erjesztésű-érlelésű Napborra, a dűlős Boldogságosra, a Grand Superior minősítésű Örökkére (ezek a fehérek), illetve az Áldás, a Hangács és a Merengő bikavérekre vörösben. A pinot noir külön játék, a világ legelegánsabb vörösborát adó burgundiai kék szőlő új otthonra lelt a hasonló klímájú Egerben, kell és érdemes is foglalkozni vele. Ide tartozik, hogy az alapszortimenten túl még több teret kaptak egyes kísérletek. Főként a csúcsborok kategóriájában, de nem csupán. Ez részben azzal magyarázható, hogy a tulajdonostársak által nyitott boros éttermek – a St. Andrea Wine & Gourmet Bar szerényen ugyan, de Michelin-csillagról álmodik lassan – igénylik az olyan tételeket, amelyek a kiskereskedelemben nem kaphatók. A hely régebbi évjáratokat is tart, amelyek máshol már nincsenek, ennek hála írhattam meg pár évvel ezelőtt még máshova az Egy tökéletes magyar vörösbornak olyannak kell lennie, mint ez a bikavér című szövegemet, miután megkóstoltuk és megittuk az Áldás és a Hangács egy-egy 2009-es palackjának kiváló állapotban lévő, csodálatosan korosodó-nemesedő tartalmát. A másik szál, hogy Lőrincz Györgyék fehérben és vörösben is iparkodnak prezentálni, mit tud az ország egyik legszebb, legtöbbre hivatott termőhelye, a Nagy-Eged. Ottani hat és fél hektárjukon kékfrankos, kadarka, csókaszőlő, pinot noir, syrah, merlot, chardonnay és furmint terem, melyekből kivételes minőségű fehér- és vörösbor készül, jobb évjáratokban. A nagy-egedi vörös nyilván bikavér – ritkán kevéske pinot noir vagy kadarka is felbukkanhat külön –, a chardonnay-furmint házasítás neve Mária.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A Máriánál indokolt megtorpannunk egy pillanatra. Tóth Andrea és Lőrincz György négygyermekes házaspárként az ezredforduló első évtizedének közepe táján, a fiatal pincészet sorsa körüli viharok idején fordult a vallás felé. 2006-ban megkeresztelkedtek, 2007-ben szentségi házasságot kötöttek, azóta aktív szereplői az Eger környéki görögkatolikus szcénának, lelkes ápolói a Mária-kultusznak. Innen a szobrok a pincészetnél – és innen a csúcsfehér neve is.

 
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

A borász 2011–2014 között a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola hallgatója volt, ami borkészítési filozófiájára is jelentős hatást gyakorolt. Hét-nyolc évvel ezelőtt, amikor divattá lett Magyarországon a Rudolf Steiner-i alapokon építkező biodinamikus borászkodás, Lőrincz is követni kezdte a kritikus szemlélők által amúgy hókuszpókuszosnak tartott módszereket. Ám a főiskolán, mint mesélte most, tanárával beszélgetve rájött: az igazságot nem a szellemvilágban, akkor már inkább az isteniben kellene keresnie. Azóta háttérbe szorult a természetfölötti, előtérbe a természetes. A szőlőt kíméletes növényvédelmi rendszerben gondolkodva termesztik, borkészítéskor minimális beavatkozás történik, enzimekről, adalékanyagokról szó sem lehet, de a kénnek, a derítésnek, a semleges karakterű fajélesztőnek is van helye. A természetességen túl és mellett az számít, hogy a bor tiszta ízű, stabil, jó egyensúlyú, végső soron finom legyen. Olyan, amiből a fogyasztó kér egy újabb pohárral, majd vásárol még egy palackkal. Olyan, ami szép élményekkel ajándékozza meg az embereket, és ami több kíváncsi és értő fogyasztóhoz viszi el Eger jó hírét.

A St. Andrea-bor márpedig olyan most, és alighanem olyan is marad. Egyik-másik hordó tartalmát óvatosan tesztelve a patyolattiszta – tágasodó, egyre több ágú – pincében vígan állíthatom: a még alakulófélben lévő 2017-es St. Andreák sem kevésbé kvalitásosak, mint elődeik. Remek idők járnak mellesleg a magyar borászokra, a pocsék 2014-es után három ígéretes évjárat jött, melyek közül az első kettő már bizonyított, és a harmadik sem okozhat csalódást. Lett légyen szó e konkrét esetben chardonnay-król vagy furmintokról, kadarkákról vagy pinot noirokról, syrah-król vagy merlot-król. (Utóbbiak bikavérekké érnek, amint eljön a házasítások ideje, előbbi legjava Máriaként hódíthat majd.) Kóstolgatás közben praxisom húsz-egynéhányadik évében is sikerült újszerűt tanulnom. A halvány színűnek, karcsúnak, könnyednek ismert magyar kadarka és pinot noir olyan mélyvörös, férfiasan karakteres illatú-ízű borokat kínált a Nagy-Egedről, hogy csak ámultam és bámultam szájtátva. Mint az igazán nagy bourgogne-iak, úgy mozdultak-viselkedtek a pohárban.

Mielőtt elvetnénk a sulykot: ott még nem tartunk, ahol a világ teteje. Nem tart ott a St. Andrea – és nem tart ott Eger sem. De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy az ismert-szép Lőrincz György-i mondás – törekszünk a jónak gyakorlására – további értelmeket nyerjen a poharakban, és hasson minél szélesebb körben. Ehhez odaadásra, megfontoltságra, tisztességes, nagyratörő, de egyúttal megvalósítható tervekre éppúgy szükség van, mint nívós „utánpótlásra”. A 26 éves ifj. Lőrincz György 2014 óta aktív résztvevője, egyes szerepkörökben irányítója a St. Andrea Szőlőbirtokon folyó munkának.

 
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

 

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.03.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.