Cseh Tamás minden művei

2017. március 5., vasárnap 09:56, frissítve: vasárnap 11:06

Eleve biztos volt, hogy Cseh Tamásnak megkérdőjelezhetetlen a helye ebben a sorozatban, csak azt nem tudtam eldönteni, milyen módon rakjam bele. Valamelyik lemezét kiválasztani a sok közül képtelenség, hiszen csak jók és nagyon jók vannak, ember legyen a talpán, aki minőségi különbséget képes felfedezni a Műcsarnok és A telihold dalai, a Frontátvonulás és a Mélyrepülés, a Levél nővéremnek és a Levél nővéremnek II. között. És akkor a dupla Utóiratról vagy a hibátlanul válogatott Esszenciáról nem is beszéltünk. Hasonló a helyzet a dalokkal is. Ha az elején kezdem, a Budapesttel, a Presszóval, A hatvanas évekkel, a Krakkói vonattal, és ha ebben a szellemben folytatom, beesteledik, mire a végére érek.

Mit volt mit tenni, a komplett életművet kellett piedesztálra emelnem. Kifejezetten örültem, amikor végre eszembe jutott, hogy nincs más választásom. Nem mintha nem lett volna egyébként ott, mármint a piedesztálon, nélkülem is.

Ezen a ponton muszáj megtorpannom egy pillanatra. Amikor valaki, aki tényleg fontos volt – és az is maradt, most és mindörökké –, fájdalmasan korán meghal, haladéktalanul elkezdenek épülni az emlékművek. Annyi vadhajtást is látni ilyenkor a szép dolgok mellett, hogy belefájdul az ember szeme. Jönnek az emlékestek, a feldolgozások, múzeumok létesülnek, szobrokat avatnak, dolgokat neveznek el a hősökről. Messzire ne menjek: majd hanyatt estem, amikor pár évvel ezelőtt kiderült, Cseh Tamásból program lesz.

Meg is írtam röviden, mi a bajom ezzel. Így: „Bár Cseh Tamás meghalt, a dalok élnek. És minél több a konkrét jele annak, hogy az énekes nincs (mint az a szobor is a Gellért téren; izé, Cseh Tamás nem egy ilyen törékeny fiú volt, hanem erős, kemény pasas), annál kevésbé valóság, amit csinált. Pedig nem emléknek, nem múltnak kéne lennie a műnek, korán van még ahhoz (hacsak nem élő anakronizmus vagyok magam is). Szóval a lényeg: Cseh Tamás nem szobor és nem program. Hanem dalok. Ezek még nem férnek el ugyanabban a mezőben. Nálam nem. Békén kellett volna hagyni őket még egy ideig. Jó hosszú ideig. Vigyázni kell a hibátlan életművekre, nincs olyan sok belőlük mifelénk.”

A pontosság és az érthetőség kedvéért: amit Cseh Tamás csinált, és ami itt maradt velünk, az él és hat. Ennyi, ami számít. Emléke ezek által és rajtuk keresztül ápolható.

Ezenközben tisztában vagyok vele, hogy mivel színpad már nincs, semmi sem ugyanolyan. Nem ismerkedhet meg vele senki elölről. Nem vihetem el koncertjére a lányaimat. Nem láthatják, ahogyan áll a színpadon a gitárral, és hunyorog óvatosan, félszegen.

Azt igen-igen fontosnak gondolom, hogy én magam láthattam. A kilencvenes évek elejétől kezdve jó néhányszor. Még sokkal többször kellett volna, de nincs mit tenni, így alakult.

Mindazonáltal a történet legfontosabb része már a személyes találkozások előtt megvolt. Vagyis akkor, amikor Cseh Tamás életének-munkásságának híre, majd az első dalszövegfoszlányok után sikerült megszerezni és meghallgatni a lemezeket. Írtam hasonlót máskor is, korábban is: vannak, akikről előre tudni, mielőtt elmélyednénk a hangok vagy a szavak között akárhogyan, hogy fontosak lesznek. Majd ez be is jön.

A történelem előtti időkben nem volt magától értetődő hozzájutni a művekhez Kárpátalján. Az albumok körbejártak a közösségben, karistolódtak annak rendje-módja szerint, de a Cseh Tamásokért nem kapkodtak a Magyarországra rendszeresen járó barátok-rokonok. Igaz, nem is lehetett kapni őket mindenhol: 1987-ben a debreceni nagyáruházban is hiába keresgéltem bármelyiket, az eladók úgy néztek rám, mintha a Holdról hullottam volna közéjük. Úgyhogy amikor kedves tanárom – azaz felesége – gyűjteményében felfedeztem a Műcsarnokot, és meg is hallgattuk hamarosan, új korszak kezdődött. Ideje volt elkezdődnie. Hogy hadd tartson mind a mai napig. S tovább.

Cseh Tamás nem egyszerűen zene. Nem is szöveg. Nem lehet és nem is kell besorolni. Sehova. Vannak próbálkozások, rokonítanák Vlagyimir Viszockijhoz, Tom Waitshez és másokhoz. Ezeknek a kísérleteknek semmi értelmük. Ami fix: tökéletesen mindegy, mennyire volt jó gitáros – egykori társa, Másik János állítja: igen, az volt –, vagy hogyan énekelt technikailag. Mekkora hülyeség ez, édes istenem!

Sőt, ma egyenesen úgy gondolom, a dalokon is túl kell lépni. Bátran, merészen és kifejezetten. Mert Cseh Tamás lényege a hangulat. Egy világot, egy kultúrát, egy életérzést bírt megfogni, megmutatni, amely messze túlnőtt önmaga felfogható határain.

Fogalmam sincs, másképpen szólt-e, másmilyen volt-e az értelme bármelyik dalnak Budapesten, Egerben vagy Ungváron. Csak azt tudom, hogy okosan szólt mindegyik, sűrűn, érzékenyen, kifejezően, gazdagon, mélyen. Függetlenül attól, hogy a szövegeiket ki és miről írta – Bereményi Géza nélkül nyilván nincs Cseh Tamás, de ne feledkezzünk meg Csengey Dénesről sem, nemrég hallgattam újra a Mélyrepülést, sokszor, torokszorítóbb, mint valaha –, keretet adott az életnek az összes. Úgy, hogy a létező kereteket szétfeszíteni próbálta közben. Rólunk szólt és hozzánk beszélt mindig. Bárhogyan. Akárhogy. Magyarul.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.03.04.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.