Csíz!

Gazda Albert

Gazda Albert

2017. szeptember 29., péntek 06:52, frissítve: péntek 11:35

Teljesen kizárt szerintem, hogy lenne másik korszak a világtörténelemben, amikor többet mosolyogtak az emberek, mint napjainkban. A vidámság, a jókedv, a móka, a kacagás minden felületet elborít, józan ésszel felfoghatatlan méreteket ölt. És milyen érdekes, hogy nem kellett ehhez világbéke vagy általános jólét, elég volt három forradalmi találmány. Az internet, benne a közösségi hálók facebookostul, instagramostul – ezeket utólagos engedelmükkel egynek veszem –, az okostelefonok, valamint a szelfibot.

Minderre a minap jöttem rá, amikor békésen cammogtam a pesti alsó rakparton a reggeli forgalomban, és a viszonylag korai órához képest kifejezetten sok turistát figyelhettem meg a Parlament tövében. Bár hűvöskés volt az idő, beleizzadtak szegények abbéli igyekezetükbe, hogy szinkronizálják a különböző objektumokat. Pontosabban, hogy eljelentéktelenítsék valahogy a vigyorgó ábrázatuk és a mögöttük magasodó nagyszerű épület közötti méretbeli differenciákat. Mert ahhoz nem fér kétség, hogy a fotónak – sőt a videónak, hiszen az állókép a múlté, már a jelen is a mozgóé, nemhogy a jövő – muszáj sikerülnie. A tökéletesnél kevesebbel senki sem elégedhet meg, úgy kellenek a like-ok és a „gyönyörű vagy, drágám!”-ok, mint egy falat kenyér. Mint falunak a villanyfény. Bár az is igaz, hogy az internet végső soron rendesen viselkedik az emberekkel. A képek olyan sebességgel érkeznek és távoznak, hogy ami nem volt elég menő, az egykettőre elsüllyed, megkapja helyette a piedesztálra emelést a következő. Más kérdés, hogy ebben az információs inflációban éppúgy elsikkadnak a pluszok is egy pillanat alatt, ahogy a mínuszok. Még szerencse, hogy a mosoly sem fogyhat el soha, bármikor, bárhol, bármekkora mennyiségben újratermelhető.

A legdurvább koncentrációját ennek Český Krumlovban tapasztaltam néhány hete. A vadregényes bajor erdőből jöttünk hazafelé – csodás hely, csodás helyekkel –, és úgy döntöttünk, teszünk egy kitérőt ebbe az ékszerdoboznak mondott cseh kisvárosba. Amelyről kizárólag hozsannázó szavakat hallottunk addig, ám nekünk – noha többször terveztük – még soha nem jött össze, hogy személyesen ellenőrizzük a vonatkozó állításokat. Első benyomásaink pozitívak voltak, kár, hogy újabb benyomások követték őket. Tán fél órának sem kellett eltelnie, mire kénytelen voltam megfogalmazni: ha van pokol, az alighanem olyan, amilyen Český Krumlov egy verőfényes, nyári szombat délutánon. Ennyi embert ilyen kis területen ennyi szelfibottal összezsúfolódni még nem láttam. Prága ilyen az Óváros tér és a Károly híd között. A budapesti bulinegyed szombat éjjel csak azért nem, mert olyankor nem szokás összevissza fényképezkedni a sötétben. De Prágában vagy Budapesten legalább van hova menekülni. Český Krumlovban nincs, az kisváros, cselezgetni képtelenség, egyetlen megoldás a totális visszavonulás.

Jó-jó, de mi ezzel a gond? – tehetik fel a kézenfekvő kérdést. Milyen röhejes már, hogy a turistának fáj a többi turista! Mégis, milyen alapon képzeled magad különbnek, pajtás? És tényleg: az is baj, hogy mosolyognak az emberek? Meg hogy szeretik és megdicsérik őket a barátaik, az ismerőseik, az üzletfeleik?

Na igen: nehéz ügy ez. Lehet, hogy csak a szőlő savanyú? Van Facebookom és instagramom? Egyik már nincs, a másik nem is volt. Okostelefonilag mi a helyzet? Volt, elmúlt. Szelfibotfronton hogy ityeg a fityeg? Haha, fel sem merült, hogy kéne.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Így nem csoda, hogy ahelyett, hogy mosolyognék magamnak és a kamerának én is, miként az emberiség egyre nagyobb hányada teszi, hülye szövegeket okoskodok itt össze. Igaziról meg hamisról. Majdhogynem a Nyugat alkonyáról vagy miről. Két eset lehetséges. Az egyik: dohogó vén majom lettem, aki saját maradiságát, értetlenségét, fogalmatlanságát kovácsolná erénnyé. Ám hiába vacakol – mindenki átlát ezen a rozzant szitán. És kisvártatva úgyis eltapossa a kulturális progresszió. Még szerencse, hogy van egy másik eshetőség is. Nem-nem, nem az, hogy a jelen hülye, ezért sose tudhatja pontosan, mit hoz a jövő, miből lesz sztráda, miből zsákutca. Ez csak egy közhely. A lényeg inkább az: a fősodor arra való, hogy legyen mitől különböznünk. Akár ártatlan mosollyal az arcunkon.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.16.

A szerkesztő ajánlja

Lázár Fruzsina

Mennyit ér ma egy emberélet?

Ismeretségen vagy a jó szerencsén múlik az életben maradás, ha valaki gyors egészségügyi ellátásra szorul.

Vég Márton

Maffiamódszerekkel dolgozhattak Tiborcz Istvánék

Az ellenzék szerint az Elios csalásgyanús pályázatai az utolsó szöget jelenthetik az Orbán-rendszer koporsójába.

Szabó Zsolt

Félig üres korsó: egyelőre nem lesz csendes a bulinegyed

Érvénytelen lett a helyi népszavazás a bulinegyedről, az egész VII. kerületben 43 520 ember szavazhatott. Riport.

MN

Az én Jókaim – 193 éve született a „nagy magyar mesemondó”

A nagy elbeszélőre emlékezve arra kértük szerzőinket, meséljenek nekünk egy flekk Jókait.