Hogyan legyünk jók?

2017. december 20., szerda 17:19

Hiába van bérletem, néha muszáj autóval jönni-menni Magyarország fővárosában, Budapesten. Gyakrabban, mint szeretném. Holott különösen ilyenkor, karácsony előtt nem annyira kényelmes ez. Csalinkáznak a népek összevissza eszük nélkül, keresztül-kasul, plázától plázáig, rohangásznak az ajándékok után, mintha ezért fizetnék őket. Sem haladni, sem leparkolni nem lehet. Kész őrület!

No de kiraktam a minap családom többi tagját a színház előtt, vagyis a közelében, miután sikerült tíz perc alatt megtennem a Nyugati pályaudvar és az Oktogon közötti távolságot, és mentem tovább. Nem akartam állni, ha futnak a percek. A Nagymező utcáról készültem jobbra kanyarodni az Andrássyra, hogy végigseperjek rajta a Hősök teréig – megfigyelték már, hogy milyen szép ilyenkor a hosszú egyenes esténként? –, de piros volt a lámpa sokáig. Láttam közben, hogy a zebránál nagydarab, jól öltözött, magányosnak tűnő pasas integet kétségbeesetten minden elhaladó autó után. Vagyis autónak. Taxik, nem taxik, nem izgatta. Menni akart valahova erősen, de nem állt meg a kedvéért senki abban a percben. Naná, hogy nem. Amikor a legjobban kéne, nem jön a sárga veszedelem. Über sincs, bár az amúgy is máshogyan működik. Működne, ha hagyták volna. Az autóstopnak meg végképp nincs kultúrája ebben az országban, pláne nagyvárosi körülmények között.

Nekem viszont történetesen lírai volt a hangulatom. Az életről gondolkodtam. És az időről. Telik az egyik, múlik a másik. Ez van. Kissé leegyszerűsítettem ezt, de mindegy, többre nincs hely. Úgyhogy az jutott eszembe hirtelen: miért ne lehetnék jó? Jó arc. Jó fej. Jó ember. Ott az a pasas, nagydarab, jól öltözött, és lám, siet valahova. Egyfelől. Másfelől itt vagyok én, autóban, és nem sietek sehova. Ha nem Ceglédre vagy Salgótarjánba megy, hanem ide a közelbe, el is vihetem. Meglesz a napi – esetleg a heti vagy a havi, sőt jobban belegondolva az idei – jó cselekedetem. Egy merőben szokatlan típusú tett formájában.

Lassú kanyarodásom közepette letekertem hát az ablakot, és így szóltam a jobb karját mereven a járművek elé tartó pasashoz: hova szeretne menni, elvigyem? Meglepődött. Majd én is, haladéktalanul. Nem volt ugyanis egyedül. Hátrafordult, a közelében toporgó két harmincas, feltűnően csinosnak mondható, jól öltözött, egyszersmind erősen és egyformán töltött ajkú nőhöz fordult. Hova is megyünk? – kérdezte tőlük. Egyikük így sikoltott rögvest: hagyd már, hát nem látod, hogy ez „cigánytaxis”?!

Zavarba jöttem, minek tagadnám. Nem hallottam még ezt a kifejezést. De én izé, motyogtam szerényen, értetlenül. Majd lassan észhez tértem, felhúztam az ablakot szótlanul, és elhajtottam a Hősök tere felé. Három másodperc volt az egész. Maximum öt. Valamit mondanom kellett volna még, merengtem utána. Például: szerencse, hogy nem migráns. Vagy nem zsidó. Esetleg: no-no, nem cigány, hanem roma. Ilyesmit. Lépcsőházi cigánytaxis vagyok, dohogtam magamban. Ám hamar visszanyertem mentális egyensúlyomat: rendben volt ez így. Szerényen, motyogósan. Hülyeség, hogy az embernek lépten-nyomon riposztozhatnékja támad, ha verbálisan orrba veri a tömegkultúra. Vegyem inkább megtiszteltetésnek. Majd máskor leszek jó és máshogyan. Aztán ennyiben maradtam magammal. Miközben az Andrássy út rendeltetésszerűen csillogott-villogott.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.16.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.