Hülyeségek háborúja

2017. április 28., péntek 09:47, frissítve: péntek 15:51

Gondolkodtam egy sort azon, hogy a hülyeségek helyett ne a hülyék háborúzzanak-e szövegem címében, de rájöttem, hogy az nem lenne pontos. Attól, hogy valaki hülyeségeket beszél, még nem biztos, hogy nincs magánál. Ellenkezőleg!

A helyzet ráadásul az, hogy a hadszíntéren sürgölődő személyek köre állandó, ugyanazok az emberek állítanak egyre meredekebbeket. A tartalom nem változik, a kommunikáció nyelve lesz rétegzettebb. Színesedik. Nem vagyok amúgy engesztelhetetlen ellensége az ilyesminek, általában jót tesz, ha ógás-mógás nélkül kimondjuk, amit szeretnénk, ismeretes az ilyesmi jótékonyan stresszoldó hatása.

A szimpla lehülyézés a Fidesz képviselőcsoportjának jóvoltából nyert a héten polgárjogot a mindennapi politikai diskurzusban. Gyurcsány Ferenc DK-elnök előzőleg azt mondta, bizonyítékokat látott róla, hogy Oroszországnak információi vannak a Fideszhez és a kormányfőhöz köthető törvénytelen pénzmozgásokról. Erre válaszolta a Fidesz, hogy: „Mindig is tudtuk, hogy bolond lyukból bolond szél fúj. Gyurcsány Ferenc egyszerűen meghülyült.” Kósa Lajos frakcióvezető később finomított a diagnózison, amennyiben őrültnek minősítette a demokratikus ellenzék vezéralakját.

A találgatás persze régóta megy, hogy vajon mitől lett harcos atlantistából elvtelen putyinista a magyar miniszterelnök. Három verzió száll apáról fiúra ezen a vonalon.

A zsarolós változatnak két alváltozata is van. Az egyik az, amit az inkább vagy kevésbé jópofa pletykák világából Gyurcsány Ferenc emelt be a szeriőz társalgás világába, de a másik még menőbb: abban szexvideóik vannak az oroszoknak, olyanok, amilyeneket úgymond Donald Trumpról is készítettek annak idején.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Én viszont a harmadik történetért rajongok, amely szerint Vlagyimir Vlagyimirovics egy alkalommal kedélyesen megígérte Orbán Viktornak, hogy elveszi a mafla ukránoktól Kárpátalját, és odaadja neki. Akarom mondani: nekünk.

Miután mindenki kiválasztotta a számára kedves magyarázatot, nyilván érdemes elmerengeni azon is, hogy van-e oka és értelme megengedő oroszpolitikát folytatni Magyarországon. S közben akkorákat nyilatkozni, amekkorákat például Szijjártó Péter nem szégyell. A külügyminiszter a nemrégiben még meggyőződéses orbánista Igor Janke lengyel újságírónak mondott olyat, hogy a magyaroknak nem lengyel, hanem magyar történelmük van, ezért nem tekintünk fenyegetésként Oroszországra.

Az érvényes stratégia, hogy nem rettegünk nyakra-főre senkitől, tehát az oroszoktól sem – mondjuk mert pompásnak tartjuk geopolitikai manőverezőképességünket –, de hogy 1849, 1945 és 1956 sajátosságainak ismeretében a történelemre is hivatkozunk ezenközben, azt akár hülyeségnek is titulálhatjuk óvatosan.

Világos, hogy Orbán Viktor úgy hiszi, a két világ határán tágasabb mozgástere nyílik. Igen ám, csakhogy ezzel – mint azt az utóbbi hetekben élesen látjuk – roppant széles támadási felületet nyit. A Nyugat és a Kelet szembenállása egyre látványosabb, ennélfogva Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin kivetített alakja is mind hatalmasabb. Az orosz elnök természetesen – valóságos szándékaitól nagyjából függetlenül – alkalmas arra, hogy kampányolni lehessen vele. Pró nemigen – kontra simán.

Hivatkozható megjelenési formái számtalanok, lehet mintaadó diktátor, világhódító imperialista, posztszovjet elnyomó, Orbán Viktor hatalmának szuronyos garanciája.

Godzilla méretű fantom lett belőle, akire éppen úgy mutogat a demokratikus ellenzék – sokkal szélesebb ez a kör, mint a balos-liberális maradványpártok –, ahogy a kormányoldal Soros Györgyre. Igaz, vannak különbségek. Az egyik oldalról: Soros itt van Magyarországon, Putyint és a ruszkikat ellenben úgy kellene hazakergetni, hogy eszükbe sem jut itt állomásozni, Magomedet leszámítva. A másikról: Oroszország valóban nem háttér-, hanem konkrét hatalom, világos globális érdekekkel.

Ám a legfontosabb innen nézvést mégiscsak az, hogy a híres orosz pakliban vannak-e nyerő kártyalapok. Amikor Hillary Clinton demokrata elnökjelölt mindent erre tett fel az amerikai választási kampány legfontosabb szakaszában, arra jutottam, hogy alighanem kevés lesz ez. Hiszen a klasszikus hidegháború negyedszázaddal ezelőtt véget ért, és képtelenség újramelegíteni. Igazam lett, Donald Trump nyert. Azért, mert a választópolgárok más témákat izgalmasabbnak és valóságosabbnak találtak.

A Nyugat–Kelet-meccs hevessége mégsem lanyhul, Putyin mumusabb most ezen a tájon, mint valaha. Ezzel együtt úgy sejtem, Orbán-buktató csodafegyverként nem lesz hatékony. Egyszerű, hogy miért. Ahhoz tennie kellene valamit. A maga kágébés módján. Olyasmit, ami az árnyékával hadakozók szerint szándékában is áll. Mondjuk megtámadhatná a Baltikumot. Vagy odaadhatná Kárpátalját Orbán Viktornak. Ilyesmi azonban nemigen esedékes. Az a helyzet ugyanis, hogy esze ágában sincs neki meghülyülni. Sajnos vagy szerencsére, ezt az olvasó döntse el maga.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.04.28.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.