A pofonoknál semmi sem lehet viccesebb

2018. január 4., csütörtök 14:36, frissítve: csütörtök 16:22

Bud Spencer és Terence Hill kicsit olyanok, mint Columbo hadnagy. Az ember olykor elbíbelődget a távirányítóval, ugrándozva a rengeteg felesleges és értelmetlen csatorna között, és egyszer csak belebotlik valamelyikükbe. Aztán ha már így alakult, akkor velük is marad egy időre. Akár egészen addig, amíg véget nem érnek a kalandok. Vagy a nyomozás. Ilyesmi persze elsősorban hétvégéken történhet, különös tekintettel az ünnepibb típusúakra, bár máskor úgysem bíbelődgetünk.

A Bud Spencer–Terence Hill-duóval összefüggő további sajátosság, hogy menet közben bekapcsolódva valamely közös művükbe az első pillanatokban nem is tudható, melyik alkotást látjuk éppen. Ugyanazok a hangsúlyok, ugyanazok a mosolyok, ugyanaz a dörmögés, ugyanazok a maflások. De előbb-utóbb – inkább előbb – jön a momentum, amely segít az identifikációban. Szilveszterkor kora este, készülődéseim közepette, miután másodszor is megcsodáltam, ahogy a dartsvilágbajnokság elődöntőjében Rob Cross szenzációs csatában legyőzi a legyőzhetetlen Michael van Gerwent, elkattintgattam az egyik ismert bulvártévéig, és örömmel konstatáltam, hogy nagyban zuhognak a pofonok. Elsősorban nevettem egészségeseket – hiszen a pofonoknál, legalábbis az ilyeneknél, nemigen lehet viccesebb semmi –, majd másodsorban azon morfondíroztam tehát, hogy hol vagyunk pontosan. Aztán megszólalt Guido és Maurizio de Angelis, miszerint az Oliver Onions örökzöldje, a Dune Buggy, és tüstént a helyükre kerültek a részletek.

A Különben dühbe jövünk vitán felül nem csupán a műfaj – nevezzük az egyszerűség kedvéért akció-vígjátéknak – egyik legtökéletesebb darabja, hanem az egyetemes filmművészet remekei között is ott a helye. Nem tréfálok: amiben ennyire a helyén van minden, azt igenis indokolt a legvalóságosabb művészetnek tekintenünk. Egyáltalán nem csupán a bonyolult és a mélységes lehet szép és igazi.

Marcello Fondato legismertebb alkotását – érdekesség: bár egyenként dolgozott velük máskor is, együtt csak egyszer rendezte a két csodás nevettetőt – aligha kell részletesen bemutatni. A sztori, a séma a szokásos. A gonosz, ám idétlen hatalmasok hiába fenekednek a kisemberek ellen, a jelentős mennyiségű bátorsággal megáldott hétköznapi hősök méretes pofonokkal a kezükben mindenkit helyretesznek. Az igazság győzedelmeskedik annak rendje és módja szerint – ám a végére marad azért némi önirónia is, hál’ istennek, hiszen anélkül mit sem érne az egész. A zárást amúgy fejből idéztem fel, mert a hülye reklámok miatt nem várhattam ki a beteljesülést. Sebaj, mindjárt leveszem a polcról a lemezt – és megnézem huszadszor is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.02.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.