Megkínlódtunk érte, de érdemes volt

Gazda Albert

Gazda Albert

2017. október 24., kedd 18:53, frissítve: kedd 21:44

Olyan erőhatalom van-e, mely embervoltunkat az utolsó morzsáig megetetheti velünk? – ez Fábri Zoltán legszórakoztatóbb művének alapvető kérdése. Örkény István Tóték című kisregényének számtalan színházi feldolgozását ismerjük, és kiváló film is készült belőle a múlt század hatvanas éveinek legvégén. Az Isten hozta, őrnagy úr! forgatókönyvét Fábri írta, dramaturgként Bacsó Péter működött közre. Ami azért érdekes, mert az ugyanúgy 1969-ben forgatott másik klasszikus magyar filmszatíra, A tanú nem kevés tekintetben perfekt párja az őrnagy úrnak. Nemcsak világlátásában, karakterében, stílusában, humorában, hanem témájában is: amennyiben az úgynevezett kisember felsőbb hatalmakkal vívott küzdelmét, csak azért is élni akarását ábrázolja érzékletesen mindkettő. És nem is feltétlenül fontos annyira, hogy míg az egyik a II. világháború idején játszódik, a másik a „Bástya-korszakban”. A kettő több szempontból felcserélhető.

Hadd utaljak itt az őrnagy (Latinovits Zoltán) kocsmai nagymonológjára, amelyben arról beszél, hogy dobozolni a legjobb a világon, ez a legméltóbb tevékenység, és egyszer talán eljön az idő, amikor rávehető lesz az egész emberiség! Virág elvtárs is mondhatná, nemde?

A történetet mindenki ismeri: frontszolgálaton lévő Gyula fiuk parancsnoka fáradalmait kipihenni, megromlott egészségét rendbe szedni érkezik Tótékhoz a kis észak-magyarországi faluba, és egykettőre felforgatja vendéglátói életét. Rájuk telepszik, maga alá gyűri őket, mindenestül megfosztja a família összes tagját szabad akaratától. A dilemma nem pusztán annyi, hogy a mindennapos terror nyomán hogyan lesz Tót Lajosból (Sinkovits Imre), a köztiszteletben álló tűzoltóparancsnokból, a falu erős emberéből a kerti budiban oltalmat kereső idegroncs. Legalább ennyire izgalmas, hogy mi mennyire vagyunk hajlandók feladni önmagunkat, illetve mely határokig bírunk elmenni akkor, ha előnyöket remélünk a megalázkodástól magunk vagy épp szeretteink számára. Fogas kérdés ez – ismeri el a film, ám végül állást foglal: amikor már valóban a legutolsó morzsa a tét, Tót Lajos fellázad. Még azelőtt, hogy kiderülne: eleve nem volt semmi értelme a szenvedésnek.

Az Isten hozta, őrnagy úr! szatírának és tragikomédiának is hibátlan. Filozófiájának súlyossága ellenére könnyed és vidám marad, képi és verbális humora színvonalas, és közben ügyesen zsonglőrködik a burleszkbe hajló elemekkel is.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– Megkínlódtunk érte, de érdemes volt – mondja az őrnagy, amikor elkészül az óriás margóvágó, lehetővé téve a dobozolás új dimenziókba emelését. Akkor még nem sejtheti, hogy mégsem jön el az idő, amikor rávehető lesz e nemes tevékenységre az emberiség. Nevezzük ezt egyszerűen jó hírnek napjainkban.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.24.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

Meglepő, de nem a téli sötétségben nő az öngyilkosságok száma

Mennyire határozza meg boldogságunkat a fény és miért veszélyesek a legújabb fényforrások?

Ficsor Benedek

Mácsai Pál: Semmi misztikus, játszani mindenki tud

Az Örkény alapító igazgatója a színházról, a Terápiáról, bulvárról, békülő szekértáborokról és a színház mély erkölcsösségéről. Interjú.

Szécsi Noémi

Feltárul Szabó Magda eddig kevésbé ismert szenvedélyes oldala

Az írónő szerelmei, avagy zavarba ejtő naplórészletek a kálvinista nagyasszony életéből.

Pintér Bence

„Öröm minden zsidónak”, vagy a nemzetközi jog semmibevétele?

Vélemények a Jeruzsálemmel kapcsolatos, múlt heti Trump-bejelentésről.