Miért szeretik a nők annyira a tengert?

Gazda Albert

Gazda Albert

2017. szeptember 27., szerda 12:53, frissítve: szerda 15:56

A képek és a színek visznek ebben a filmben mindent, nincs mese, alig néhány perc után óhatatlanul elkezd referenciákat keresni a néző, igyekszik konkrét motívumokat felismerni, felfedezni. Ez persze nem annyira sikerül – vagy mert a műveltsége kevés hozzá, vagy direkt módon még sincsenek ilyenek –, de azért minden fakszni nélkül eszébe juthatnak Szinyei Merse Pál pirosai-zöldjei és Munkácsy Mihály szobabelsői éppúgy, mint a nagybányaiak akármelyikének tájképei akármelyik évszakból.

És akkor a kalapokról még nem is beszéltünk. A Szindbádban minden nőnek kalapja van – már ha az egy-egy pillanatra felvillanó, hóban-fűben heverő-hempergő aktokat nem számítjuk; nekik nincs –, amelyek roppant mód díszesek és összetettek, végső soron megfejthetetlenek. Ahogyan azok a hősies gesztusok-tettek-cselekedetek nélküli hős céltalan-iránytalan életén át szépségesen-titokzatosan-reményvesztetten végigvonuló lányok és asszonyok is.

Huszárik Zoltán Szindbádjáról bizonyára mindenkinek, aki látta – továbbá azoknak is, akik egészében talán végig sem nézték soha –, az ebédelős jelenet ugrik be elsősorban: az aranyló húsleves, a velő a pirítóson, a fácánsült, a táfelspicc, a sör a habbal, és a fél liter bor a súlyos húsok után. Holott vannak ennél sokkal-sokkal erősebb pillanatok és percek is. Leginkább akkor érezzük át, hogy micsoda is volna valójában az élet, amikor az öregasszonyok vigyázzák Szindbád nyugtalan álmát a templomkertben. Vagy amikor újra találkozva Valentinnel arra igyekszik rávenni a régi barátot, hogy mint gyermekkorukban, vegye át, gyónja meg helyette ismét a bűneit. Igen ám, de kiderül: a másik sors, ami elsőre egyszerűnek és egyenesnek tűnik, az sem okvetlenül kevésbé drámai.

Muszáj kitérni pár szó erejéig a helyszínekre is. A felvidéki kisvárosok, ahol forgattak – Selmecbányától Bártfáig –, csodásan teszik hozzá a magukét a mű hangulatához. Velük, utcáikkal, házaikkal állnak össze a részek egy meggyőzően eredeti egésszé. Hogy éppenséggel mennyire járunk közel Krúdy Gyulához és műveihez, az mindegy. Ez Huszárik Zoltán és Sára Sándor, a zeneszerző Jeney Sándor, továbbá Latinovits Zoltán, Dayka Margit és sok-sok fiatal, szépséges-tehetséges színésznő filmje.

A Szindbádot 1971-ben mutatták be, és bár Huszárik Zoltán jó néhány díjat és elismerést megkaphatott érte, és a kritika is szinte egyhangúlag ismerte el értékeit, a későbbiekben már csak egyetlen egész estés nagyfilmet rendezhetett: a Csontváryt 1980-ban. Miként a nemrégiben e rovatban méltatott – nemkülönben kétfilmes – Szőts István és az Emberek a havason kapcsán írtam: nagy kár, hogy csak ennyi esély juthatott neki is mindösszesen.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.26.

A szerkesztő ajánlja