Mint régen

2015. december 25., péntek 10:53, frissítve: péntek 22:47

Azt mondja a barátom nyolcéves kisfia, hogy már semmi sem olyan, mint régen. Az történt, hogy az óvodába még az igazi Mikulás hozta az ajándékokat, az iskolába viszont már csak egy beöltözött ember. Sic transit gloria mundi – ezt nem ő mondja, ezt én teszem hozzá.

*

Amikor én szovjet kisgyermek voltam – Kárpátalján a múlt század hetvenes éveinek eleje-közepe tájékán –, akkor még hárman jöttek. Nem egyszerre. Egymás után. Először a Mikulás december 5-én este. Csokit hozott, beletette a csizmámba. Aztán a Jézuska érkezett meg december 24-én. Te jó ég, hogy őt mennyire vártuk! Végül december utolsó napján beállított a Gyed Moroz is. Ő az otthonunkat elkerülte, a központi ünnepélyre jött, és nem egyedül, Sznyegurocska kísérte. Sznyegurocska gyönyörű volt, hófehér ruhája és selymes haja csodásan csillogott, sokkal-sokkal menőbb volt minden porcikájában, mint a – ki tudja, honnan szalajtott – magyarországi Télapó idétlen krampuszai, akiket a tévében láttunk. A krampuszokhoz semmi közünk nem volt, Sznyegurocskába ellenben beleszerettünk első pillantásra. Ráadásul az újévi fenyőünnep is alkalmas volt arra, hogy december utolsó heteinek izgalmait segítsen levezetni, a kezdődő téli szünetet pedig bevezetni.

A szünet ugyanis 30-án kezdődött, és január 10-én ért véget. Némiképp irigyeltük az oroszokat emiatt, hiszen az ő karácsonyuk idején nem kellett iskolába járni. Másfelől mégis nekünk volt jobb: nekik már nem hozhatta a Jézuska a karácsonyfát, a Gyed Moroz beelőzött. Az meg eleve sokkal jobb volt, hogy mi két héttel korábban kaphattunk ajándékokat és ünnepelhettünk. Két hét nem kevés, ha az év legszebb napjáról van szó, amelyet szeptember elejétől kezdve vártunk és vártunk, és egész ősszel ólomlábakon járt a buta idő.

Nem mondtam még: Técső, ahol felnőttem, vegyes lakosságú kisváros volt a szovjet–román határ mellett, a Tisza partján, a Nereszen alatt, és oroszok-ukránok kétszer-háromszor annyian éltek ott, mint magyarok.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

*

A szüleim úgy mesélik, hogy amikor életem második karácsonyán – két hónap híján kétéves voltam – megpillantottam a feldíszített karácsonyfát az első szobában, csak álltam mellette kitárt karokkal, és azt ismételgettem, hogy de gyönyörű. Az ajándékok nem is érdekeltek, azt mondják, csak néztem a színes gömböket, az ezüstesőt, az égőket percekig. Szép kép. Tetszik. Biztosan az első élménynek is köszönhető, hogy azóta is szép a karácsony. Soha nem feszült a készülődés, nem ideges a szenteste, nem giccses a fa.

A karácsonynak mindig megvolt a menete. Mi a felsővégen laktunk, először a keresztanyámék sétáltak fel hozzánk az alsóvégről. Körbeálltuk a fát, elénekeltük a Mennyből az angyalt, ettünk pár falatot, majd együtt lesétáltunk keresztanyámékhoz megnézni az ő fájukat, megkapni az ő ajándékaikat. Ez volt a legjobb, ez a húszperces séta. A központban a nagy kereszteződéstől végig le a finánchídig égőkkel teli füzéreket feszítettek ki a villanyoszlopok között, és a főtéren ott állt a hatalmas újévi fenyő. Nem betlehem volt alatta, hanem kitömött állatok, vaddisznó, farkas, róka, talán medve is, rajongtam értük.

A végén elmentünk nagynénémékhez is, enni nem nagyon bírtunk már, de egy-két darab sütemény lecsúszott. Nekik ezüstfenyőjük volt, nekünk csak luc, de a mienknek finomabb volt az illata, és az első szobát úgysem fűtöttük, állt épségben hetekig. Jó érzés volt mindennap ránézni, és leakasztgatni apránként a szaloncukrokat.

*

A magyar karácsony idején nem volt szünet, menni kellett az iskolába 24-én, 25-én, 26-án is. Szombaton is tanultunk, legfeljebb egy napunk lehetett szabad szerencsésebb években. Az állami ateizmus ott nyomorgatta a tanárokat, ahol érte, nem dicsérték meg az osztályfőnököket, ha nem bírták távol tartani a templomoktól a gyerekeket az ünnepeken. Reformátusok voltunk, nem éjféli misére, hanem kora esti istentiszteletre mentünk volna, ha tudunk és ha merünk.

Hogy sokat ne dilemmázzunk a menni vagy nem menni fölött, arról ateista estekkel gondoskodott az iskola. A részvétel kötelező volt, szigorú büntetésre számíthatott, aki nem jelent meg. Ezeken az esteken semmi különös nem történt: valamelyikünk felolvasott a többieknek valamit arról, hogy Isten nincs, mert Gagarin és utána még sok hős szovjet férfi járt fent az űrben, és látta, hogy mennyország sincs. Végighallgattuk ezt, és mehettünk haza.

Nagy segítség volt ez a szülőknek, akik lábatlankodó gyermekeik távollétében békésen elvégezhették az utolsó simításokat, befejezhették a vacsorakészítést, elhelyezhették az ajándékokat. Mi mindeközben boldog várakozással a szívünkben sétálhattunk hazafelé, figyelhettük, milyen szépen esik a hó – arra mifelénk tényleg gyakran esett! –, hajigálhattuk a csillagszórókat, számolgathattuk az ablakokban a karácsonyfákat. Hazaértünk – és hamarosan jöttek keresztanyámék meg a Mennyből az angyal.

*

Szenteste mindig négyen vagyunk évek óta. Én főzök, a feleségemnek másmilyen tennivalók jutnak, nincs állandó menü, valami szép húsból készítek valami finomat. Konyházás előtt beállítom a karácsonyfát – nem luc, pillanatok alatt elhullatná tűlevelét –, a díszítés a lányok dolga hosszú ideje. Szép lesz a fa, minden évben az, akárcsak 1967-ben. Megállunk mellette egy percre, aztán megvacsorázunk. Aszút is iszunk. Händelt hallgatunk. Esetleg Bachot. Sétálunk fél órát a lakótelepen, számoljuk a fákat az ablakokban. Ha esik a hó, nagyon örülünk. Ritkán esik, az idén sem fog, de hát nem lehet mindig minden tökéletes. Nem lehet semmi egészen olyan, mint régen.

*

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2015. 12. 24.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.