Nemcsak Orbán Viktorról szavazunk, hanem saját magunkról is

2018. április 7., szombat 10:29, frissítve: szombat 11:46

Nem az a kérdés, hogy mi jön április 8-a után. A választásokon szinte sosem a jövőről, mindig az adott pillanatot megelőző időszakról hozunk ítéletet. Azt tesszük mérlegre, amit az elmúlt négy (esetleg nyolc) év felépített. És abból is azt, ami a leginkább látszik belőle. Hogy az lesz-e fontos, amit az építők láttatni akarnak, vagy netán az, amit a legszívesebben elrejtenének, az rengeteg részleten múlik. A végeredmény egy kis ebből és egy kis abból áll össze, száz százalékban uralni a kommunikációs mezőket napjainkban képtelenség.

Mármost Orbán Viktor évtizedes mutatványaival az a helyzet, hogy bárhonnan nézzük őket, mindenhogyan lesújtó képet kapunk. Nem csupán az szánalmas és ellenszenves hátborzongatóan, amit hiába is titkolnának – Mészáros Lőrinctől Semjén Zsolton át Kósa Lajosig –, hanem az is, amit minden szóba jöhető módon ránk zúdítanak. A miniszterelnök és segédcsapatai – kormányától médiájáig – minden erejüket megfeszítve, a tétet beláthatatlan magasságokba emelve sulykolják: hazánk és a világ sorsa múlik voksainkon. Ha a Fidesz nyer, Magyarország és Európa megmarad. Ha veszít, az egyik és a másik is eltűnik a föld színéről. Szívós és könyörtelen munkával, a végletekig cinikusan, a felmerülhető belső kételyekre fittyet hányva mennek előre. Legázolnak mindent és mindenkit, ami elébük kerül és legázolható. Hazudnak reggel, éjjel meg este. Már pusztán az eszközhasználatuk megbocsáthatatlan. A nyilatkozatok, az újságcikkek, a tévéműsorok, a plakátok, a facebookos hadjáratok. A totális mátrix, az éjsötét, alávaló álvalóság. Az így és ezzel átvert emberek sokasága. Ahogyan visszaélnek ezeknek az embereknek a hitével és szeretetével. Ahogy ezeket a régi érzéseket kifordítják és gyűlöletté transzformálják.

Orbán Viktor apokaliptikus rémmeséje abszolút fikció. Karakterét tekintve semmivel sem kevésbé, mint annak idején a kommunisták világértelmezései. Mindkettőnek volt valahol és valamikor valamilyen alapja, kiindulópontja. Csakhogy amit felhúztak ezekre az alapokra, annak már semmi köze a kezdetekhez. Mindkettő szakított a valósággal, az igazsággal, sutba dobta a rációt, táplálta és fokozta a vakhitet. (Miközben „ott fent” természetesen senki sem hitt semmiben. A legtöbben már a legelején sem.) Tudunk azonban egy ordító különbségről is: a kommunisták gyermeteg, primitív történeteit, buta szubkultúráját egy idő után csupán a szellemi és fizikai erőszak tarthatta a rendszer középpontjában.

A mai Magyarországon ezzel – és egyelőre minden híreszteléssel – szemben demokratikus keretek között csinálunk majmot magunkból. Mindaddig, amíg nem vesszük észre, hogy az élet nem fantasy, horror vagy kalandregény. Ebből a szempontból mindegy, hogy a kormány esetleg mit csinált jobban, mint elődei. Vagy hogy milyen állapotban van hazánk gazdasága.

Orbán Viktor maga akarta, hogy ezek ne számítsanak. Egyértelműen ő szerette volna, hogy róla szavazzunk – és ezáltal rólunk is. Azaz arról, hagyjuk-e, hogy könnyű kézzel manipulálható alattvalónak tekintsen és akként is használjon bennünket.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.04.07.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.