Rettenetes városok

2017. június 29., csütörtök 17:51, frissítve: péntek 07:50

Mielőtt néhány évvel ezelőtt Minszkbe utaztam egy kifejezetten hosszú hétvégére, azt hittem, egy szürke, unalmas, poros-sáros posztszovjet városhoz lesz balszerencsém, ahol fáradtak és rosszkedvűek az emberek, és mindig esik az eső. Szerintem mindenki hasonlóan van ezzel, elvégre olvastuk az újságban és láttuk a tévében is, hogy évtizedek óta dühöng a kolhozelnök-diktatúra azon a vidéken. De gyerekkoromban is tudtuk azt remekül, hogy a nyugati országokban – Amerikában különösen – kizsákmányolják a kapitalisták a munkásosztályt, híznak szegénykék zsírján, és ha ez még nem lenne elég, állandóan verik a négereket is. Eltartott egy darabig, mire felfigyeltünk arra a különös ellentmondásra, miszerint egy Ford Mustang sokkal vagányabbul néz ki, mint a legeslegújabb Moszkvics-modell. Persze az amerikai melósoknak biztos, hogy úgysem volt pénzük Mustangra.

Arról jutott eszembe mindez most, hogy rendszeresen olvasok magyar nyelvű újságcikkeket a hanyatló nyugati városokban uralkodó áldatlan állapotokról. A minap is szembejött egy, amelyből ezt az idézetet indokolt kiragadnom: „A 2018-as választás egyik legfontosabb kérdése az lesz: ugyanazt akarjuk-e látni Magyarországon is, amit a francia, belga, német és brit városokban, vagy megtartjuk hazánkat a béke szigetének?” Ide kívánkozik továbbá a legnagyobb kormányzati propagandaportál írása arról, hogy: „Gondolja meg, hova utazik nyáron: itt a terrortérkép”. A terrortérkép azt mondja, ha Mongóliába megyünk, nincs mitől tartanunk, de ha Amerikába, netán Francia- vagy Németországba, akkor hagyjunk fel minden reménnyel, és magunkra vessünk. Mókás nüansz, hogy a cikk meg is szavaztatja olvasóit arról, hogy tartanak-e a terrortól, és lapzártakor döntetlen az állás: 5257 kontra 5241!

Hát ezeknek beszélhet az ember. Hiába, a propagandista élete sem fenékig tejföl.

No igen, lassan megy át az üzenet. Holott mekkora erők mozdulnak meg tényleg. Hiszen a két említett példa csak aprócska csepp az agybaj szélesen hullámzó tengerében. Minden tele van ilyen és hasonló publikációkkal, de elég bekapcsolni a köztelevíziót is, hogy pillanatokon belül kiderüljön: nyakunkon az apokalipszis. Megvalósult disztópiák iszonyatos díszletei között tengetik napjaikat a rettegő nyugati városlakók, alig pár száz kilométerre tőlünk. Talán nincs is ember, akit ne robbantottak volna még fel a terrorlegény migráncsok legalább egyszer. Ráadásul elvették a bágyatag őslakosoktól a munkájukat, a kenyerüket, nem tisztelik a kultúrájukat, a szüzeket is megbecstelenítették alighanem.

Mielőtt bárki arra a következtetésre jutna, hogy bagatellizálhatnékom támadt, jelzem: a radikális iszlamista terror természetesen létezik. Párizsban, Brüsszelben, Szentpéterváron, Manchesterben igencsak valóságos és tökéletesen ártatlan emberek estek az öngyilkos merénylők áldozatául. Hogy ez ellen fel kell lépni, a szóba jöhető leghatározottabb módon, a legkeményebb eszközökkel, az nem vita tárgya. A terrort le kell győzni. Ismerjük a példákat az elmúlt évtizedekből, nem felejtettük el a Vörös Brigádokat, az IRA-t, az ETA-t, a Fekete Szeptembert, az OAS-t. A módszerekben és az ideológiában lehet különbség, ám a lényeget tekintve nincs. A felmerülő ellenforgatókönyvekkel kapcsolatban sincs.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Mindazonáltal Kölnben töltöttem pár napot nemrégiben. Az apokalipszis sújtotta német városok legsújtottabbjai egyikében. Ott, ahol azon a másfél évvel ezelőtti szilveszter éjszakán sorra erőszakolták a nőket a gonosz és elvadult migráncsok.

Azt akarom-e látni Magyarországon, amit Kölnben láttam?

Hogy mit is láttam?

Rengeteg turistát a híres-nevezetes dóm körül, hál’ istennek lényegesen kevesebbet a csodálatos román templomokban, remek és zsúfolt borfesztivált az óvárosban, kiváló hipszterkávézókat, nívós hamburgerezőket, kézműves sörözőket a bulinegyedben, sok-sok finom kölscht karcsú kétdecis poharakban, telt házas meccseket az A csoportos jégkorong-világbajnokságon a Lanxess Arenában – az utóbbi évek legvagányabb döntőjével, melynek végén büntetőkkel verte Svédország Kanadát, szenzációs volt –, piros-fehér mezt, sálat, sapkát viselő 1. FC Köln-szurkolókat mindenhol. Utóbbiakat azért, mert a futballcsapat is történelmi sikert ért el azon a hétvégén, így hosszú idő után először kiléphet a nemzetközi porondra ismét.

Összegezve: egy európai nagyvárost, amely éli a maga színes, szórakoztató, lendületes életét. Nem izgatottan, nem rettegve, nem felelőtlenül – pusztán csak normálisan. Azért, mert ez a módja. Az élet erre való.

A keretes szerkezet kívánalmainak megfelelően hadd jegyezzem meg: Minszk sem unalmas, sem sáros, sem poros nem volt 2014 tavaszán. Egy meghökkentően levegős és vidám város volt ehelyett. Látogatói szemmel legalábbis. Kolhozelnök-diktatúra ide vagy oda, a kedves olvasót tehát okvetlenül arra biztatnám, hogy soha, de soha ne higgyen semmilyen propagandistáknak. Ugyanazt akarja mindegyik. Ne adják oda nekik, nem éri meg. Ennyi lenne a tanulság mindössze.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.06.03.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.