A szabadság lelke lakik a Rolling Stonesban

Szerető Szabolcs

Szerető Szabolcs

2012. július 12., csütörtök 12:59, frissítve: péntek 15:49

Petőfi szerint Shakespeare egymaga fele a teremtésnek. A ma ötven éve született Rolling Stones egymaga fele a beat- vagy rocktörténelemnek, az ötvenes–hatvanas évek zenei forradalma köré épült kultúrának. És nemcsak a roppant életmű, hanem annak sokszínűsége, az afroamerikai (blues-) gyökerek és az elmúlt fél évszázad tömegkultúrájára tett, egészében feltérképezhetetlen hatás okán is.
Amikor megszülettem, a korai évek útkeresésének kalauza, Jagger zenekarbeli riválisa, Brian Jones már halott volt, lelke ezer fehér lepke képében elszállt a híres Hyde Park-i koncerten, s az altamonti fellépésükön történt haláleset éppen lezárta a hippivilág ábrándos korszakát. Amely tudatmódosított világban sokáig élt, de amellyel igazán eggyé sohasem vált a Stones. A Jagger–Richards szerzőpáros szövegei túl okosak és kiábrándultak, a zenéjük meg túl nyers volt ehhez. És ahogy énekelték, ez csak rock ’n roll, vagyis nem akarnak semmiféle ideológia zászlajaként lobogni, társadalomkritikájukból nem lehet jelszavakat fabrikálni, nem hirdetnek megváltó tanokat, s életvezetési tanácsokért sem hozzájuk kell fordulnunk. Idővel klasszikussá értek, aztán mumifikálódtak, csak megőrizték életerejüket, mozgékonyságukat is. Meglehet, ravasz, fausti alkut kötöttek az ördöggel.

Fotó: Europress/Getty

Amikor megismertem a zenéjüket, a nyolcvanas években a Rolling Stones a magát adó szójátékkal már őskövületnek számított, a nagy túlélőnek, az elpusztíthatatlannak. Kész volt a közhelyszótár, amelyből azóta élnek a zenekarral foglalkozók. Amikor 1990 nyarán Prágában, zuhogó esőben először láttam–hallottam élőben az előzőleg Václav Havellel jattoló bandát, hát az maga volt a csoda. Ott és akkor elhittem, hogy a világ visszazökken, pardon: visszagördül a helyes kerékvágásba. A megérkezés, az addig mesterségesen elválasztott világok találkozásának pillanata volt az.

Nagy kérdés, mi az, ami miatt ma is milliók találgatják izgalommal, vajon elhangzik-e a rövid bejelentés arról, hogy Jagger, Richards, Ron Wood és Charlie Watts ismét a nyakába veszi a világot. A Stones titka nem lelhető fel a biográfiák adatainak kásahegyében, a zenekar tagjainak önmagát író botrányeposzában, legendáriumában. De akkor hol? A válasz banálisabb nem is lehetne: ott van mondjuk Mick, a zseniális előadóművész egy-egy színpadi gesztusában. Vagy amikor ’95 nyarán a Népstadion kivetítőjén úgy ötvenezren bámultuk, ahogy Keith kalapján a giccs határát súroló Angie alatt kopognak az esőcseppek (mert persze akkor is irgalmatlanul esett). Nyilván a pénzért is csinálják évtizedek óta, a show – aminek ugye folytatódnia kell – pedig egyre profibb, tökéletesebb lett. De úgy, hogy a lelket nem ölte meg.

Azt hiszem, a szabadság lelke lakik ebben a zenekarban, bármit jelentsen is ez. Ja, és a zenéjük az, ami igazán érdekes és értékes.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

El sem tudja képzelni, mennyi vér tapad egy avokádós pirítóshoz

Fegyveres bandák támadják a farmokat Mexikóban, ahol a drogcsempészet mellett az avokádótermesztés a legjövedelmezőbb üzlet.

Pápay György

Pápay György

Nem bojkott kell, hanem mozgósítás

A választástól való távolmaradásról szóló vitáknak a Fideszben örülnek a legjobban.

Vass Norbert, Hegyi Zoltán, Vékony Zsolt

Egy mosókonyhából neki a világnak – Ma lenne 75 éves Cseh Tamás

Zenész, indián, rajztanár, egyszálgitáros, színpadra lépni izguló rendkívül összetett kulturális jelenség.

Stier Gábor

„Nem tiltakoznék amiatt, ha Ungvár felett magyar zászló lengene”

Az új hidegháború áldozatának tartja magát Oleg Bondarenko, az EU-ból lengyel döntésre kitiltott moszkvai politológus. Interjú.