„A testvéreim hajából csináltam az ecsetemet”

Mihez kezdjen a tehetségével egy vidéki, beszédhibás cigány lány? ○ Bada Mártának a Vatikánban is van képe

2018. március 5., hétfő 20:10, frissítve: kedd 07:12

„Sose tagadtam a gyökereimet. Romungro magyar cigány vagyok. Nincsen ezen semmi szégyellnivaló. Öten voltunk gyerekek, a szüleim vályogvetéssel és rongykereskedéssel foglalkoztak. A jobb megélhetés miatt Erdőtarcsáról Gödöllőre költöztünk. Egyetlen szobában laktunk mind a heten, szegény világ volt. Nagyapám gyönyörűen tudott mesét mondani, ilyenkor köré telepedtünk, és órákon át hallgattuk. Én közben lerajzoltam a sárkányokat, lovakat, királyokat” – idézi fel gyermekkorát a hatvanhét éves Bada Márta.

Az sem zavarta különösebben, hogy a szülei értetlenkedve figyelték, ahogyan reggeltől estig „pacsmagolt” a vízfestékkel. „Dilinkós a lány – mondogatták apámék, és legyintettek. Furcsállták, hogy ennyire vonz a festés. A képeimet egy nagy ládába gyűjtöttem, de ha elfogyott a tüzelőnk, akkor mentek a sparheltbe. Nehezen jutottam vízfestékhez, ecsethez, sokszor az osztálytársaimtól kaptam cserébe, ha megrajzoltam helyettük a házi feladatot. Előfordult, hogy a testvéreim hosszú hajából levágtam egy darabot, és abból csináltam ecsetet. Feltaláltam magam, csak hogy festhessek.”

Márta sorra festette a szentképeket a cigány asszonyoknak. Ajándékba adta mindegyiknek, hiszen nem volt pénzük, hogy igazit vegyenek maguknak, így viszont volt, aki vigyáz rájuk. „A glóriát mindig lefelejtettem. A nagyanyám kérdezgette is: Ez Mária vagy Jézus?” – meséli nevetve Márta.

2011-ben cigány zarándoklat indult Rómába, és az ő képét vitték ajándékba Benedek pápának. A Hitben, reménységben című festményén magyar és cigány asszony beszélget egy virágzó csipkebokor mellett. „Minálunk a Jóisten nem égő, hanem virágzó csipkebokorban jelenik meg” – magyarázza a mélyen vallásos művész, aki jelenleg is szakrális témán dolgozik. Szerinte a hit összekötheti a cigányokat és a magyarokat.

„Életem során nem sok dologban voltam biztos, de abban igen, hogy a festést soha nem akarom abbahagyni. Sokáig azt sem tudtam, mit jelent az, hogy ez egy foglalkozás. Nem festő akartam lenni, egyszerűen csak festeni akartam.”

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Bada Mártát a beszédhibája miatt nem vették fel az általános iskolába, kisegítőbe irányították. Rajztanárnője figyelt fel rá, és hívta el a rajzszakkörbe. Márta különböző rajzversenyeken indult, és rendre jól szerepelt. Sikerei lendületet adtak neki, olyannyira, hogy nyolcadik után tanárai támogatásával beadta a jelentkezését Budapestre a Kisképzőbe. Az alkalmassági fordulóin továbbjutott, magával hozott képeit is dicsérték, mivel azonban kisegítő iskolából érkezett, annak ellenére, hogy lényegében sikeres felvételi vizsgát tett, elutasították.

„Ezután nem akartam többé festeni. Még tizennégy sem voltam, amikor munkába álltam Pesten. Később Gödöllőn az agrártudományi intézet kertészetébe kerültem. Amikor munka után hazafelé jöttem, sokszor találkoztam régi rajzszakkörös tanáraimmal. Unszolni kezdtek, hogy kezdjek el újra festeni. Jártam Remsey Jenőhöz, aki az otthonában tanított.”

A mester nem spórolt a dicsérettel. „Őstehetség vagy – bátorította Mártát. – Ha majd megérik a gyümölcs, leesik, de addig nagyon sokat kell dolgoznod!”

„A fia, Iván vezette a rajzszakkört. Ő tanította meg nekem a különböző ecsetkezelési technikákat. Otthon mindennap rajzoltam, festettem, amikor viszont asszony lettem, nem tudtam járni a szakkörbe. Elmaradtam.”

Bada Márta fiatalasszonyként a hetvenes években Budapesten, a Jászberényi úton az Épületkerámia-gyárban kapott munkát.

„A főnök megtudta egy gödöllői asszonytól, hogy festegetek, erre megkért, hozzak be a képeimből, hadd nézze meg őket. Bevittem, és nem akarta elhinni, hogy ezeket én készítettem. Elém tett egy virágmintát, és azt mondta: Na, most itt, előttem rajzolja csak le ezt a mintát! Lerajzoltam. Másnaptól a padlólapok tervezése lett a munkám.”

Márta eleinte mettlachi- (vagyis fekete-fehér cement-) lapokat osztályozott, később pedig kézi festő lett. Különböző tervezői pályázatokra adott be munkákat, amelyeket meg is nyert. A festőművész úgy tudja, ezek a padlóminták nem biztos, hogy forgalomba kerültek, ha igen, akkor sem az ő neve alatt. A gyár tervezője szignózta a mintákat.

Márta házassága nem tartott sokáig. A férfi nem nézte jó szemmel, hogy felesége fest. „Szétmaradtunk. Jött valaki más az életébe, úgyhogy egyedül neveltem a fiúkat. A városgazdálkodásnál voltam takarítónő. Innen mentem nyugdíjba.” A nehéz fizikai munka kimerítette Mártát, de soha nem annyira, hogy elvegye a kedvét a festéstől. Takarítás közben is a képeken gondolkodott.

„A fejemben festettem, közben ürítettem a kukát, felmostam. Nem vagyok potenciális művész, de nagyon szenvedélyes vagyok. Ha főzés közben eszembe jutott valami, ugrottam a vászonhoz vagy a papírhoz gyorsan, míg előttem volt a forma, a kép; felvázoltam, hogy el ne felejtsem, mert azt a pillanatot kell megragadni, amikor ott vannak az alakok, a színek a szemed előtt, később már nem lesz ugyanaz. Ilyenkor nemegyszer odaégett a rántás.”

Lakatos Menyhért és Daróczi Ágnes kulturális menedzser és újságíró, a roma képzőművészet támogatói felfigyeltek Márta művészetére. Ők állították ki a képeit az Országos Cigány Művészeti Kiállításon.

„Mindig a cigányságot festettem. Falusi embereket, állatokat, tájképeket. Az állatok közül leginkább lovakat. A lovaknak nagy jelentősége van ugyanis a kultúránkban. Sokan lókupecek voltak közülünk. A természet szeretetére Remsey Iván tanított meg azzal, hogy sokat kivitt minket a mezőre, erdőbe. Tudok úgy figyelni, hogy olyasmiket is észreveszek egy-egy fában, levélben, amit a többi ember nem.”

Márta lassan pakolja ki a képeit. Kicsi házában nem jók a fényviszonyok. Műterem híján itt fest, kivéve nyáron, mert olyankor ki tud menni a szabadba.

„Mindig azt mondják, hogy Chagallra hasonlít, pedig higgye el, sokáig azt sem tudtam, hogy ki ő. Most már persze ismerem a munkáit. Álomszerű képei vannak, és az álmok nekem is fontosak.”

Bada Márta most már nem bánja, hogy sok évvel ezelőtt nem sikerült bejutnia a Kisképzőbe. „Elirányítottak volna, és lett volna belőlem valami absztrakt festő, így meg megmaradtam Badának és a cigányoknak.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.05.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.