Akik felrázták a várost nehéz, tunya álmából

2018. február 13., kedd 20:34, frissítve: szerda 19:46

Petőfi Sándor rajongását a magyar Alföld nyers szépsége iránt meglepő módon egy osztrák festő életművével lehet egy napon említeni. August von Pettenkofen az 1848/49-es szabadságharc idején császári katonatisztként és hadirajzolóként szolgált, 1853-tól mintegy három évtizeden át Szolnokot és a környező tájat festette meg. Számos más osztrák festőt is sikeresen belebolondított a magyar Alföldbe − Bihari Sándor és Fényes Adolf az ő munkájuk nyomán alapította meg a szolnoki művésztelepet. A Nagybányáról kirajzó „neós” festők egy része – mint Iványi-Grünwald Béla és Perlrott-Csaba Vilmos – Kecskeméten alapított művésztelepet, míg a Szentes mellett, egy tanyán alkotó Koszta Józsefre vagy a hódmezővásárhelyi festőművészre, Tornyai Jánosra inkább Munkácsy Mihály társadalomkritikai felhangú realizmusa gyakorolt hatást. „Az »alföldi festészet« nem jelent szorosan vett képzőművészeti iskolát, festészeti stílust, sőt még egyetlen művészeti központot sem” – emlékezteti a tárlatlátogatókat a Várkert Bazár testőrpalotájában nyílt új kiállítás, a Vásárhelyi művészélet két kurátora, Nagy Imre és Marosvölgyi Gábor művészettörténész. Jóvoltukból – valamint a KoGart és a Tornyai János Múzeum együttműködésének köszönhetően – most olyan képzőművészeti időutazáson vehetünk részt a XX. század fordulójától a rendszerváltásig, aminek végén meggyőződésünkké válhat: az „alföldi szép nagy rónaság” világának ábrázolása nem jelent egyet a giccsbe hajló zsánerfestészettel.

 
A ló mint az ember és a természet közötti kapcsolat megtestesítője több vásárhelyi művész visszatérő témája
Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet
 

Hódmezővásárhely sok évszázadon keresztül az alföldi fazekasság központjaként volt híres, a polgárosodás időszakában szellemi életének kimagasló alakja volt Szeremlei Sámuel lelkész és Kiss Lajos néprajzkutató. A művészetre első minőségű, ám elhanyagolt talaj megművelésére a XX. század fordulóján olyan, itt élő festőművészek vállalkoztak, mint a Párizst megjárt, zsellérszármazású Tornyai János és a polgári gyökerekkel bíró Endre Béla. A festőművész Rudnay Gyulával, a szobrász Pásztor Jánossal és Rubletzky Gézával kiegészült ötös fogat a múzeum és a művésztelep alapításában is elévülhetetlen érdemeket szerzett. „Megvan a jó föld, a józan eszű nép, meg a sok jó szerszám, modern gazdasági eszközök, az értelmiség, de a szerszámokat a rozsda marja, a föld vadul, mivelhogy hiányzik a gazda. … Nincs, vagy legalább eddig nem volt, aki ezt a 60 ezer lelket számláló tősgyökeres magyar várost nehéz, tunya álmából fölrázván, odavezetné az őt megillető helyre, ahol a haladás, az erkölcs, a jó ízlés zászlóját lobogtatnák” – érvelt 1900-ban egy nagy művészeti tárlat vásárhelyi megrendezése mellett Tornyai János. S hogy „az első forgács nem bodorodik, a második már bodorodik”, bizonyították az elkövetkezendő évek, bár sokatmondó, a város vezetésével az összeütközéseket nem kerülő Tornyai Bús magyar sors című festményén a személyes végzete a pusztai tájban álló sovány gebe képében testesült meg. 1910-ben ki is költözött Mártélyra, „hóttig nyögöm” tanyájára, később a Vásárhelyhez is kötődő Barcsay Jenő invitálására aztán Szentendrén is alkotott.

„Téged is majd összeszidlak a nagy modernségedért. Tegnap mondtam Szentösön Kosztának, hogy megváltoztál. Elhűlt az öreg, és sajnálta, aszonta: né engedjelek.” Endre Béla atyai barátjaként az 1920-as évek közepén már így dorgálta játékosan Barcsayt, akinek a nevéhez köthető Vásárhely és az azt környező tanyavilág életének újfajta ábrázolása, amely egyedisége mellett tudomást vett az akkori kortárs képzőművészeti irányzatokról is. A tárlatlátogatónak persze az örömtől áll el a lélegzete, és hálás Frank Frigyes vagy Somos Miklós alkotásai láttán. Őket aztán olyan mesterek követték itt, mint Kohán György, Kurucz D. István, Németh József, Tóth Menyhért, Szalay Ferenc, Fejér Csaba, Csikós András vagy Kovács Péter – az ő festészetük is közhelyektől mentes, épp ezért egy-egy képük igazán szíven tudja ütni az embert.

 
Kallós Ede Rozmaring című domborműve, amelyről a Vasárnapi Ujság így írt: „A szerető leány gyönyörűséggel tűz rozmaringot a legény kalapjára. Nagy dolgot jelent ám a rozmaring, amit a leány tűz föl, ezután a mátkakoszorú következik.”
Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet
 

Vásárhely láthatóan inkább az ábrázoló, figurális festészet mellett tette le voksát. Az 1954-ben alapított Vásárhelyi őszi tárlat egyik kezdeményezője, Galyasi Miklós költő, művészettörténész legalábbis úgy fogalmazta meg a vásárhelyiek hitvallását: „Az absztrakció fogalmát sosem tévesztik össze az úgynevezett absztrakt művészettel. Sem a látványt a mondanivalóval.” Az 1990-es évek közepén aztán akadt olyan, az őszi tárlatokat nem ismerő alkotó, aki e nemzeti szalon jellegű kiállításokat úgy szólta le: „A lóseggfestőknek pedig ott van Hódmezővásárhely”. Megjegyzése nagy visszhangot váltott ki. Az alföldi táj, a paraszti élet nosztalgikus ábrázolásának nyomát, hamis realizmust a Várkert Bazár kiállításán mindenesetre nem találtunk − az elmúlt esztendők Tornyai-plakettel díjazott alkotásait ismerve pedig erre valószínűleg Vásárhelyen sem volna esély.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.12.

Legolvasottabb cikkek

1

Pethő Tibor, Szathmáry István

Megszólalt az egyik utolsó élő csendőr

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.