Az én Jókaim – 193 éve született a „nagy magyar mesemondó”

MN

2018. február 18., vasárnap 11:11, frissítve: vasárnap 20:19

193 éve, hogy megszületett Jókai Mór. Ez a születésnap bár nem kerek, annyiban mégis különleges, hogy ettől fogva február 18-án ünnepeljük a magyar szépprózát. A nagy elbeszélőre emlékezve arra kértük szerzőinket, meséljenek nekünk egy flekk Jókait.

 
A felvétel 1890-ben készült
MTI
 

„Nem hiszem, hogy népszerű leszek, de nem is az a lényeg, hogy az ember népszerű legyen, hanem hogy ki kell mondani az igazságot, akár még Jókai Mórral kapcsolatban is. Az igazság az, hogy Jókai Mór sajnos holt anyag, olvashatatlan és unalmas a mai embereknek. A legtöbben – tisztelet a kivételnek – ponyvákat és napi híreket, gyors és kamu cikkecskéket fogyasztanak a világhálón, amelyek ráadásul még megírva sincsenek rendesen. Gyorsan és felületesen ítélkeznek, mert ezt a gyors és felületes kort éljük. Mit várhatnánk egy olyan országban, ahol az Arany János-emlékév védnöke nem költő, író, közmegbecsülésnek örvendő közéleti személy, hanem egy politikus? Hogy lehet így rendesen az emlékezetbe idézni nagy költőinket, nagy íróinkat, ha itt minden csak politika, és újabb lehetőség arra, hogy széthúzzunk? Jókai Mór ma olyan, mint Blaha Lujza, egy szebb kor kissé giccsbe fulladó, ködös emléke, akiről néhányan azért tudjuk, hogy nem csak bablevest neveztek el róla. Jókai az volt a magyar prózának, ami Arany a költészetnek. Megtartó erő és örökös forrás. Jókaiból érettségiztem, és emlékszem, sokáig ezért nem is szívesen olvastam, közelebb álltak hozzám Kemény Zsigmond, Bródy Sándor és Krúdy Gyula regényei. Pedig érdemes lenne megvizsgálni, hogy A jövő század regénye, Jókai egyetlen és zseniális sci-fije miről is szólt egészen pontosan, és milyen hatalmas hatása volt (például Herzl Tivadarra). Nem véletlenül tiltották ezt a könyvet itt 1945 után, és alighanem most se lenne népszerű azzal, hogy arról beszél, Európa passzívan nézi, ahogy a cári Oroszországot felváltó Nihil állama lerohanja hazánkat. Vagy azzal a különös ötletével, hogy az »Otthon« utópiaszerű országában a papok a tudás és az értelem papjai voltak, akik »a nép előtt haladva az ismeret lámpását hordták kezükben«. El kellene olvasni újra, mert lehet, hogy szerfelett aktuális” – mondta lapunknak Weiner Sennyey Tibor.

 

Kálmán Gábor: „Hogy Jókairól? Ez volt az első reakcióm, mikor megkértek, írjak ide kábé ezerötszáz karaktert. Aztán eszembe jutott ez a mostani dupla prózanapos echte hazai aktuáleset, és máris fájni kezdett a fejem. Aztán kapásból valamilyen tipikus jókais mondatmonstre ugrott be, olyasmi, hogy a sasok fenségesen nyugodt körrepülése látszik a szűkre szabott égen, vagy hogy csattanása mint a világomlás harsog végig a visszhangos titánfolyosón, vagy valami hasonló. A jelenet, ahogy az ember lapozgat előre, hogy hol is lesz annak a monumentálisan terjengő, részleteibe és mélységeibe perverz módon belesüppedő, abban nyakig ganyés vadkan módjára dagonyázó, Dunakanyart satuba szorító őserdőleírásnak a vége, amit éppen olvas, de nincs kegyelem. És ekkor még csak az ábrázolásnál maradtunk. Jókai távoli nekem, mintha arról írnék, mi is az üzemanyag szerepe a motorok szerkezetében: részleteibe nem mernék belemenni, de hát azért mégiscsak tudunk róla, és megkerülhetetlen. De legalább egy iskolába jártunk. Mint minden vállalat és intézmény, úgy néhai gimnáziumom, a pápai refi is nagy súlyt fektetett arra, hogy legjelentősebb eredményeiről lépten-nyomon beszéljen, így nekünk is bőven jutott Jókaiból. Ott jött-ment a szelleme, mint félig fej nélküli Nické Roxfortban, minden percben, irodalomórán vagy ha az iskolához méltatlan dolgon, dohányzáson vagy kocsmázáson kaptak minket a tanárok. Emlékszem, negyedikesként, év elején, az internátusba költözés napján büszkeségtől homályos tekintetű apák kísérték elsős fiukat kollégiumi szobáik felé. Máris hazavágyó kölykeiket biztatva karolgatták és mondogatták, hogy de hát ezeken a folyosókon a nagy nevek járkáltak, mint a Jókai. Mi a negyedikesek szarkazmusával nevettünk össze, hogy a járólapot tavaly rakták le, és ez különben sem az az épület. De ez végül mindegy is volt. És Jókai nemcsak Pápán volt efféle biztos pont és referencia, hanem szülőhelyemen és a szlovákiai magyar tannyelvű iskolákban. Valami olyasminek a biztos pontja, ami pont annyi romantikus hevülettel tölti el például a külhoniakat, mint a fentebb idézett mondatokat Jókai. Amikor felkértek erre a pár sorra, munkaidőben voltam, egyéb elfoglaltságok között, csak úgy hevenyészetten jobb kézzel (balkezes vagyok) felvéstem a naptáramba, ami nélkül elveszett ember lennék, annyit, hogy »Jókai«. Este, amikor átnéztem és rendszereztem a másnapi teendőimet, hosszasan ültem a to-do lista felett azon gondolkodva, miért írtam ezt fel. Végül hangosan megszólaltam, zavaromban jobb híján a kíváncsian figyelő kutyám felé fordulva: szerinted mit akarhat tőlem Jókai?”

 

Szécsi Noémi: „Az írók eleinte vágynak rá, aztán később tehernek élik meg, hogy az olvasók szellemi rokonnak vagy közeli családtagnak tekintik őket. Jókai már nem tiltakozhat ellene, de ezzel én is így vagyok: irodalmi nagypapának látom őt, s mint ilyenre, büszke vagyok. Vitathatatlan, hogy ő volt a család esze. Nincs olyan jelenség a XIX. században, amelyről ne írt volna valahol valamit. Nem csupán meseszövő képességével és határtalan termelékenységével emelkedett ki az akkori és mindenkori mezőnyből, hanem azzal, hogy a magyar glóbuszon kívül érdekelte a világ is – ha más módon nem, kuriózumok tárházaként mindenképpen. Persze ő is sokat tett azért a forradalomkultuszért, amelyben a magyar gyerek felnövekszik, és amely valamiféle ködként telepszik az agyára felnőttkorában is – de Jókai még valóban ’48-as forradalomcsináló volt, noha nem volt forradalmár alkat. Ha az lett volna, akkor nem írhatta volna hatvan éven át briliáns, remek, jó, elég jó vagy éppen csak olvasható regények sorát. Ő az volt, aki hetven-egynéhány évesen a balázsfalvi Petőfi-koponya valódiságáról értekezett, és nem az, aki pár évnyi szikrázás után egy tömegsírban oszladozott valahol. Akkor miért mindenáron A kőszívű ember fiait olvastatjuk gyerekeinkkel, amikor Jókai fejében jártak tanulságok a forradalmon túli életről is? Büszke vagyok a nagypapára. A legnagyobb örömöm, ha »rossz« regényeit olvasgathatom, és megfogadhatom rózsaápolási tanácsait.”

 

Szörényi László: „Hároméves voltam, amikor az egész ország megünnepelte az 1848-as pesti forradalom centenáriumát. Hallgattam a rádiót, szívem mélyéig megrázott egy szavalat: ez Petőfi verse volt, nem tudom már, ki mondta, de a »világszabadság« szót ilyen erővel és ilyen egyediségben azóta sem hallottam. Megrázott a dolog, mert a »szent« szóról, a jelzőről tudtam, hogy az valahogyan Istennel függ össze, a szabadságról viszont mindaddig azt hittem, hogy az valahogy a kommunistákkal, akik viszont nem az Isten, hanem az ördög csapatában fociznak. Jókai nevét is akkor hallottam először, mint Petőfi barátjáét, a forradalom egyik vezéréét, de még nem olvastam tőle semmit. Később egyszer vártam édesanyámmal, hogy sorra kerüljek a gyerekszemüvegésznél; a csodaszerszám birtokában rögtön vettem egy Jókai-könyvet (Kedves atyafiak), és annyira nevettem, amíg olvastam, hogy folyton törölgetnem kellett a szemüvegemet. Attól kezdve világos volt előttem, hogy Jókai feltétlenül ura az összes létező beszédmódnak, a fenségestől a legalsó komikumig. Aztán jött a kőszívű ember az ő fiaival, de mivel ezt a könyvet a Hős fiúk (Rákosi Viktor műve) után olvastam, legalább így, visszafelé rájöttem, hogy mi az az intertextualitás, nem is beszélve arról, hogy mi az az eposzregény. Majd jött Az arany ember és A szerelem hatalma, de közben az elvtársak csak nem akartak elmenni. Azután viszont, hogy elmentek, a Jóisten megadta nekem, hogy Moszkvában tarthattam előadást A jövő század regényéről, ahol egy bestiális férfifaló bolsevik cárnőt boldogít egy nem-csak-feje-és-vagyona-nagy, amerikai, fekete milliárdos. A kör tehát bezárult; Jókai olyan varázsló, aki a világtörténelemmel is tud üzenni.”

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.17.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.