Bizonytalan kimenetelű emberkísérlet Ákossal

2018. április 4., szerda 21:02, frissítve: csütörtök 10:53

Exkluzív koncertturnéval ünnepli ötvenedik születésnapját a Kossuth-díjas énekes-dalszerző, Kovács Ákos. A zenész az egyszerűen csak Ákos 50-nek keresztelt turné főpróbáját Budán, a Klebelsberg Kultúrkúria családias színpadán tartotta, így akik szerencsések voltak, már kedden láthatták kedvencüket, jócskán megelőzvén a többi fanatikust a hétvégi müpás bulik előtt. Ákos nem először hívja rajongóit erre a budai helyszínre, a jó hangulatú főpróbákra tökéletesen alkalmas a kúria koncertterme. Nagy várakozással tekintettem az este elébe, ugyanis a közelmúltban csak egy, a dalait az aktuális koncertjeire folyamatosan átírogató, nagylemezzel egyre ritkábban jelentkező, ellenben politikai véleményének több helyen is hangot adó művészt láthatott-hallhatott a közönség. De persze nem feltétlenül kell évente egy újabb hanganyaggal kijönni, a rajongóknak is jót tesz, ha rápihenhetnek egy picit a következő produktumra.

Ha csak a turné címét tekintem, akkor rögtön eszembe jut a sztár roppant sikeres, Andantéra keresztelt koncertkörútja, vagy akaratlanul is az Ákos 40. Ezeken a koncerteken Ákos nemcsak zenei pályafutását tárta elénk, hanem olyan magánjellegű, már-már intim sztorikkal tette élvezetesebbé a fellépéseket, amik után a nagyérdemű joggal érezhette elégedettnek magát. Ezen tapasztalatok tükrében én most is egy „storyteller”-es, csendes estét vártam… Aztán egész más lett belőle, bár még ne rohanjunk ennyire előre, mindent csak szépen sorjában.

Ákos egy szál gitárral, valamivel 8 óra után jelent meg a színpadon, intróként felcsendült pár sor a Kaszás Attilával közösen készített verses lemezéről, majd belecsapott a húrokba. Az Egyetlen hívó szó elég című dal (aminek lesz még szerepe az est folyamán) megadta a koncert alaphangulatát, majd következett A katona imája lemezről a Kéz a tarkón és a Tabula rasa, amelyek furcsa, nehezen befogadható, lamentáló művek, erős személyes tartalommal fűszerezve. Vártam is hozzájuk kapcsolódóan egy-egy történetet, akár épp a születésük körülményeiről, de ez sajnos most elmaradt. A Tabula rasa egyébként jó kis „kvintelős” dal, de így szólóban, akusztikusan előadva sajnos benne maradtak azok a lehetőségek, amik mondjuk zenekari kísérettel előcsalogathatók lettek volna.

Ákos a felvezető dalok után elárulta közönségének, hogy az est valójában egy nagyszabású emberkísérlet, aminek nyilván még nem tudja a kimenetelét, illetve sokak kérésének eleget téve olyan koncertet szeretne most adni, ami közben úgy érezhetjük magunkat, hogy ő maga zenél a nappalinkban! Ezen gondolatok fényében kíváncsian vártam a folytatást… Főleg úgy, hogy a negyedik daltól Ákos régi dalszerzőtársa, Madarász Gábor, alias Madi is színpadra állt. Rögtön bele is csaptak a lecsóba, és következett a születésnapos énekes első szólólemeze, a Karcolatok örökbecsűje, a Keresd meg a lányt, amit már szintén hallhattunk jó néhány verzióban Ákos koncertjein, most éppen Madi turbózta fel egy érdekes riffkörrel. A 2015-ös Még egyszer című album slágerei következtek, az Igazán és az Ugyanúgy, amit már Bánfalvi Sándor dobos is kísért. Azt nem tudom, ki találhatta ki, hogy egy Roland elektromos dobon tegye mindezt, de esküszöm, megsajnáltam Sanyit. Az ország egyik legjobb rockdobosa, ütemtartása, dinamikája és ereje kiváló, ilyen impulzív dobost ez elé a cucc elé ültetni szerintem vétek. Hozzáteszem, hogy ilyen alázattal és kedvvel játszani „játék dobokon” nem lehet egyszerű feladat, Sanyi ezt is sikeresen abszolválta. Talán a „szintirockos” időkből maradhatott meg az ötlet, bár tudtommal a szintirockhoz közelebb álló Rammstein sem veti meg az akusztikus dobot. Egyébként a koncert dramaturgiáját tekintve itt értek az első olyan impulzusok, amik elbizonytalanítottak az est kapcsán. Nem értettem, hogy az akusztikusnak induló, az elején még bensőséges hangulatú koncertbe miért kellett indokolatlan keménykedéseket belefűzni. Túlzó eklektikusságnak éreztem sokszor a dalok ennyire különböző stílusú megszólalását, leginkább a néhol – ebben a környezetben – műanyagnak ható rock-metál riffeket.

Ákos örök fegyverhordózója, Lepés Gábor az este folyamán basszusgitáron kísért, a billentyűk mögé most Balásy Szabolcs ült, akit szintén láthattunk már Ákos koncertjein. A dalválasztásban, azt hittem, kicsit bátrabbak lesznek Ákosék, a Mire vagy jó érdekes színfoltnak ígérkezett, de a csontig lerágott Indiántánc, Örvény, A katona imája új hangszerelésében sem mutatott újat, azt pedig már tényleg nem értem, hogy miért kapnak ezek a dalszövegek, dalok szinte minden évben új ruhát. (Zárójelet nyitva kérdezem, hogy csak nekem lenne furcsa, ha például Peter Gabriel vagy akár a Metallica, illetve a Depeche Mode koncertjeire ellátogatva teljesen újrahangszerelve hallanám a tökéletesre megírt slágereket? Szerintem vagy botrány törne ki, vagy visszakérnék a rajongók a jegy árát.) A másik furcsa geg, hogy a zenészek hangszert cserélnek, illetve hogy az önmaga gitártudását kifigurázó főhős elkezd az ország egyik legjobb gitárosa előtt kissé bénázva szólózni a színpadon, erre tényleg nem értem mi szükség van. A régi, egyébként akusztikus alapra írt dalok, mint a Ki helyett szeretsz? vagy a Tanulékony szörnyeteg egyébként nagyon jól működtek, sokszor meg is hozták a közönség kedvét. A Karcolatok 20. évfordulójára áthangszerelt és átmentett Girl in the Café és a vallási témát boncolgató Átölel után ismét az Egyetlen hívószó elég következett, keretbe foglalva a koncert első részét, ugyanis itt egy hosszabb szünetet tartott a csapat, majd jött a második felvonás.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Ahogy megszólalt a második rész első dala, feltettem magamnak a kérdést: ha Ákos a nappalimban szeretne zenélni, akkor miért nem egyedül jön Madival például, miért egy körülbelül 30 fős kórussal? Ugyanis innentől egy komplett énekkar követte végig a produkciót. Ákos nem először próbálkozik ezzel az ötlettel, több koncertjén használt már dalárdát ilyen-olyan formában, pedig alighogy kihevertük a Janicsák István és a Veresegyházi Asszonykórus által okozott kultúrsokkot, máris itt egy újabb. Megértem, hogy a megüresedett piaci szegmenst talán érdemes lehet újraértelmezni, de amikor meghallottam a Depeche Mode Never Let me Down Again című klasszikusát kóruskísérlettel egy Bonanza Banzai-feldolgozásba „inzertálva”, tényleg azt hittem, hogy beindult a veresegyházi „hakni tank”… Számomra, fekete öves bonanzás számára sokkolóan hatott az a pár perc. Teljes mértékben elfogadtam volna a kórus szerepét, ha mondjuk két-három dalban kap szerepet, de így végig, a Minden most kezdődik eltől az 1984-en át a Majom a ketrecben-ig, egyszerűen sok(k) volt. Nem tudom, hogy Ákos rockoperára készül-e, és annak egyfajta előpróbáját láthattam-e, de nekem ez a mixtúra így értelmezhetetlen volt. Hogy most akkor ez a buli a már említett Andante, „Ákos 40”, „Karcolatok 20” koncertek elegye volt-e – némi indokolatlan keménykedéssel –, vagy valami egészen új ötletnek az előszele, azt nem tudom, azt ellenben igen, hogy a második felvonásban is kerülte a csapat a meglepetéseket. Bár azt azért igencsak díjaztam, hogy a 2000-ben megjelent Hűségről befért a hipnotikus dallammenettel operáló, különleges hangulatú Fénykép, és a személyes kedvencemről, az Ikonról a Szívsebész is. Nem tudom, hogy ez a főpróba sajátossága volt-e, de nem sok interakció folyt a közönséggel. Sajnáltam, hogy az Ölelj meg újra, a Táncolj a tűzön át és az Ismerj fel x-edik változata helyett nem hallhattunk egy nagy akusztikus kedvencet, például Jamie Winchester egyik legszebb szerzeményét: a Keresem az utamat vagy a Test című lemezről a Dúdolni halkant. Azt, hogy a Bonanzától csak egy 1984 és Valami véget ért-részlet, valamint a Térj vissza fért be, azt nagyon sajnáltam.

Lehet, hogy én látogattam el a közelmúltban túl sok Ákos-koncertre, nem tudom, de valahogy másra számítottam egy fontos szülinapi dátum kapcsán. Ha ad lehetőséget egy koncert arra, hogy egy néha oly távolinak tűnő sztárt kicsit közelebb hozzon a közönséghez, akkor ez az est képes lett volna rá… Talán következetesebb dalválasztás, kevesebb újra-újraértelmezés és valami visszafogottabb, bensőségesebb, érzelmekre sokkal jobban ható hangzás közelebb hozhatta volna a közönséget Ákoshoz és csapatához, akik egyébként teljesen profin hozták az elvárhatót, és Ákos ismét kifogástalanul énekelt. Remélem, az emberkísérlet másokon jobban sikerül, lehet, hogy én is nekifutok még egyszer!

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.