Borat mint diktátor, Edgar Allen Poe mint nyomozó

kgy

2012. május 17., csütörtök 19:03, frissítve: csütörtök 19:29

A héten megérkezett a világ mozijaiba Sacha Baron Cohen várva várt új filmje, A diktátor. Akinek nem fűlik a foga az alpári politikai szarkazmushoz, nyomozhat Edgar Allen Poe-val a XIX. században, vagy romantikázhat New Yorkban Julie Delpyvel.

A diktátor

Sacha Baron Cohen soron következő társadalomkritikai ámokfutása ezúttal a világpolitikát állítja pellengére, és az átváltozóművésznek sem utolsó színész–rendező cinikusabb, mint valaha. Akit nem osztanak ki A diktatúra című mozijában, az nem is számít a globális közéletben. Cohen a popkultúra (Ali G Indahouse), a média (Borat) és a nemiség után (Brüno) ezúttal a politikát pécézte ki a szokásos vehemenciájával: semmi és senki sem szent, és úgy húzza le mindenkiről a keresztvizet a nagypolitikában, hogy az egyszeri néző teljes megelégedettséggel áll fel másfél óra után a székéből. A diktátor arról szól, hogy a fennálló politikai rendszerek működésképtelenek, mert ugyan a demokrácia még mindig jobb a diktatúránál – hangzik el a közhely –, előbbin is akad csiszolnivaló. Aladeen, a képzeletbeli közel-keleti olajország hatalmas szakállú diktátora küzd a filmben az ENSZ és más nyugati felforgatók ellen, valamint azért, hogy számára kedves államformája fennmaradjon, miközben bérgyilkosokkal és dublőrökkel is meg kell vívnia a maga harcát. A diktátor tömény társadalomkritika, amelyben nagy teret kap az USA megosztó külpolitikája, a mindenféle sztereotípiák és a konkrét fajtól független rasszizmus is. A szövegeket nagyon alaposan megírták, szókimondásuk talán elképzelhetetlen lenne más összefüggésekben, de túl a szókimondáson nagyon sok az olyan kijelentés a filmben, amelyekkel nehéz lenne vitatkozni. A gátlástalanság teljes, és a tabudöntögetés hétköznapi ujjgyakorlatai mellett nem kevés alpáriság is megjelenik filmjeiben. Ezzel pedig minden célközönség számára kínál valamit: az intellektusra kevésbé fogékonyaknak ott van a tahóság meg az altesti humor, így a mindenkori közönség felváltva röhög a mozikon, ki az egyik, ki a másik poénon.



2 nap New Yorkban

Julie Delpy – akinek neve lassacskán összeforr a melegszívű romantikus mozikkal – a 2 nap Párizsban után elkészítette kvázi amerikai folytatását. Az előző rész óta nem sikerült megmaradnia akkori barátjával, s most New Yorkban egy új pasival él együtt. A francia szülők megjelenése legalább akkora konfliktusokat szül, mint korábban párizsi utazásukkor. Delpy, aki a főszerep mellett a rendezést is magára vállalta, ezúttal Chris Rockkal romantikázik, a díszlet pedig New York. Mostanság mintha a filmesek kényszeresen kezdenék mind jobban összehasonlítgatni valamiféle szerelmi fokmérőn Párizs és New York erejét, s már nem csak Woody Allent érdekli, hogy van-e szerelem a Nagy Almában vagy azon kívül is. A 2 nap New Yorkban azonban nem csupán ettől fáradt darab, a 2 nap Párizsban után óhatatlanul is hasonlítgat az ember, s különbséget nem lát – az egy Chris Rockot leszámítva, aki ebben a szokatlan szerepben kifejezetten felüdülést kelt a langyos hullámok közepette.



A holló

Még mielőtt bárki arra gondolna, ez A holló nem az 1994-es Brandon Lee-féle A holló feldolgozása, hanem egy Edgar Allen Poe-t megidéző thriller. A történet a XIX. században Baltimore-ban játszódik, ahol egy gyilkost megihlet Poe munkássága, s a sorozatgyilkosságokat a rémíró történetei alapján követi el. Egy nyomozó összeáll a szerzővel, hogy felkutassák az elkövetőt. A holló akaratlanul a Sherlock Holmes-filmek farvizén szeretne reflektorfényt szerezni magának, az éppen leszállóágban lévő John Cusackkel azonban nem sikerül dicsőséget szerezni. A holló véres, kellő számú gyilkosság látható benne, de hiányzik az a spiritusz, ami akár Poe személyiségével vagy magával az ötlettel – hogy az író nyomoz a saját korában – elérhető lett volna. Így marad az a vigasz, hogy többek között Magyarországon forgatták a filmet.



A szerkesztő ajánlja

Pápay György

Pápay György

Nem bojkott kell, hanem mozgósítás

A választástól való távolmaradásról szóló vitáknak a Fideszben örülnek a legjobban.

Vass Norbert, Hegyi Zoltán, Vékony Zsolt

Egy mosókonyhából neki a világnak – Ma lenne 75 éves Cseh Tamás

Zenész, indián, rajztanár, egyszálgitáros, színpadra lépni izguló rendkívül összetett kulturális jelenség.

Stier Gábor

„Nem tiltakoznék amiatt, ha Ungvár felett magyar zászló lengene”

Az új hidegháború áldozatának tartja magát Oleg Bondarenko, az EU-ból lengyel döntésre kitiltott moszkvai politológus. Interjú.